23. rész

Kibum *Key* P.O.V

Volt egy nap, azaz a tegnapi, amit teljesen céltalanul töltöttem el. Bolyongtam az üres kis házban. Itt-ott megpihentem és gondolatimba mélyedtem. Céltalanul...egyedül próbálok olyan rejtélyt megfejteni, amit, ha mélyen magamba nézek tudod soha nem oldhatok meg. Sivár egy világ ez így. Ahelyett, hogy a rendőrségen verném valami asztalát, hogy keressék meg itt rohadok és sajnáltatom magam. Rengeteg kép villan be az eltűnés előtti időről.

Éjjel álmodtam. Én nem hiszek az ilyenekben, de olyan érzésem volt, mint, ha az álmom itt létem okát mutatná meg. Ha jobban bele gondolok csak egy érzés volt, hogy ide kell jönnöm, de lehet, hogy jobb lett volna, ha nem nem hallgatok erre a megérzésre. Senkiről nem tudok semmit és ők sem keresnek. Szép barátok mondhatom...

Még csak most kel fel a nap. Az elő sugarak oly szépen terülnek el a fák törzsei között meghúzódó avarban, hogy teljesen azt a hatást keltik bennem, mint, ha csak egy jól berendezett stúdió egyik kellékét nézném. Csendben bámulom homlokom az üvegnek támasztva. Behunyom szemem, de megint csak Őt látom és az álmom, ami itt pereg le szemem előtt újra és újra. Azt hiszem, ha így folytatom közel leszek ahhoz, hogy saját magamban vesszek el. Levegőznöm kell...

A reggelit úgy nyomtam le szó szerint a torkomon. Nem esett jól, de nem hagyhatom magam el annyira, hogy lábra se tudjak állni, főleg, hogy ma mászkálni akarok az erdőben. Igaz, hogy nem társaságnak számít a madarak csiripelése vagy az erdei állatok különböző neszei, de nekem most az is jobb, mint, ha ülnék és teljes sötétség borulna elmémre.

Elhagyom a házat, ami eddig csak a sanyarú kétségeim központja volt és bele vetem magam a természetbe. Lassan haladok előre céltalanul. Jól gondoltam akkor, mikor azon járt az agyam, hogy a világ attól nem szűnt meg és kicsit sem hagyott fel szokásos élet ritmusából.

Bujkálok az alacsonyabb fák ágai között. Néha-néha egy-egy magasabb sziklára lépek, pedig simán át tudnám lépni azokat, de nem. Én, mint kisgyerek nem hagyhatom ki egyik lehetőséget sem. A fa ágai alatt is van, hogy úgy bújok át, mint, ha átlendülni készülnék egy kisebb akadály felet. Bár csak tényleg így lenne...

Rövid idő alatt tettem meg igen nagy távot. El is fáradtam valamelyest, de még nem eléggé ahhoz, hogy vissza vonulót fújjak a sétámra. Tovább haladok rendületlenül, mint egy tiszta szívvel harcoló katona. Kiértem egy kis tisztásra, de tényleg kicsi. Alig lehet száz méter széltében és hosszában is. Ugyan azt az utat folytatom tovább, amit eddig elgondoltam. Csak egyenesen előre, így kisebb lesz az esélye annak, hogy eltévedek. Ha így lenne az végzetes lehet rám nézve. Se mobilt, se semmilyen túlélő felszerelést nem hoztam magammal, csak egy képet Róla, de azzal semmire sem mennék, ha úgy hozná a sors. A kis tisztást elhagyva újra az erdőbe érek. Hátranézek, de még magam sem tudom minek. Rossz érzésem van, de csak azóta, mióta az erdőnek ebbe a felébe léptem. Pár lépésenként megtorpanok. Lassan üldözési mániám lesz? Mert tényleg olyan érzés az, amit most érzek. Fülelek és pár pillanatig a lélegzetem is visszafojtom, hátha igazam van és valaki követ, de még sem. Nagyot sóhajtok -de csak saját magam megnyugtatása végett. Megint elindulok, de már nem engedem, hogy bármilyen hülye megérzés gátat szabjon utamnak. 

Újra csak nagy távot tudhatok magam  mögött. Nem túl rég pihentem meg egy kidőlt elég öreg fa törzsén. Azt hiszem a rossz érzésem elszállt vagy csak nem figyelek rá? Mindegy is, örülök, hogy nincs most már velem, így legalább nyugodtan haladhatok tovább...

-         Az rohadt életbe! - üvöltök fel, mint egy fél örült. A lábamba egy erős fájdalmat éreztem. Mikor odanézem nem láttam mást, mint egy rozsdás medvecsapdát. Lerogytam a földre, amitől a lábam meg feszült a csapdában. Erre az érzésre csak egy nagyot tudok kiáltani és a seb felett elmarom lábam, mint, ha ezzel valamit is enyhíthetnék a fájdalmamon.

-         Ugyan melyik elvetemült, féleszű idióta rak ide ki medvecsapdát, mikor ilyen állatot csak az állatkertben lehet látni? - bosszankodok csak úgy egymagamban, míg próbálom szétfeszíteni azt, ami a lábamra olyan remekül ráharapott. Ezzel nem fogok semmire sem menni. Ha egy kicsit is sikerül a szorításon enyhíteni az erőm elhagy és újra belém hasít a fájdalom. Lassan, de biztosan szökik ki testemből a vér és én csak nézem, mint ihlet hiányos költő az üres papírt. Most kiabálhatnék vagy őrjönghetnek, de ugyan mit használna? Semmit. Egyedül vagyok és feltételezem a csapda rozsdásodásból, hogy a gazdája sincs a  közelben. Tessék a rossz megérzés... itt van, életnagyságban a lábamra marva. Dühöm, csak egy valami táplálja, még pedig, hogy a halálon jár az eszem. Ha nem  jön erre senki és nem segít leszedni ezt a vackot rólam vagy elvérzek vagy vérfertőzésben vesztem életem. Hm.. nem is tudom melyik lenne a jobb.

Oda vonszoltam magam az egyik fa törzsének, azaz kiszemeltem magamnak halálom helyét. Lassan neki dőlök gondterhes sóhajokkal. A lábam fájdalmát nem érzem, a szívem sokkal jobban fáj. Fáj, mert nem tudom hogy van, nem láthatom arcát, nem búcsúzhatok el tőle, nem mondhatom el mennyire szeretem...szerettem. Belenyúlok zsebembe és a képét húzom elő. Szikrázó, gyönyörű mosolya, igazat mondó, mindig mosolygó szemei néznek vissza a színes fotópapírról. Olyan törékeny, olyan angyali...olyan tökéletes.

Lassan végig húzom ujjam hegyét arca élén, mint, ha igazából is érinthetném most. Könnyeimmel küszködök, de nem engedhetem meg magam, hogy a bánat foltjai elfedjék szemeim. Látni akarom s, ha már életem utolsó perceit is nélküle kell le élnem, akkor legalább az ő mosolyával hagyjam el ezt a világot. Lélegzet vételem lassul, de csak mert én így akarom. Felnézek a kék égre, amit alig díszít pár kis fehér felhő. Behunyom szemeim és nagyot szippantok a friss levegőből. Sikerül egy könnycseppnek elszabadulnia. Végig folyik arcomon, amitől előtör belőlem a halk zokogás. Fejemben csak az Ő neve ismétlődik szüntelen. Újabb mély levegőt veszek, hogy megszakítsam zokogásom. Nem megyek azzal sem sokra, ha itt itatom az egereket. Kinyitom szemeim és a lábamra szegezem. Úgy nézem megint, mint, ha elbűvölt volna, majd tekintetem megszakítva újra a képre nézek. A könny útjait letörlöm arcomról, majd a lefele biggyesztet ajkaim mosolyra változtatom. De hogy miért mosolygok? Az oka nem más, mint, hogy, ha engem még is itt találna a végzet tudom, hogy van olyan fiú, aki vigyáz majd Rá és gyerekemre, akit ott hord a szíve alatt. Igen, van olyan férfi, aki százszor jobban megérdemelné Őt, mint én. Talán jobb is így. Nem tudok rá vigyázni, mert, ha megtettem volna itt lenne mellettem... vagy is nem itt, hanem otthon, a lakásba. Tervezgetnénk a jövőnk, majd a gyerek jövőjét. Remélem a gyerek lány lesz és rá fog hasonlítani. Tudom, hogy Hara szeret, így, ha a szerelmünk gyümölcse rám hasonlítana, akkor egész életében az én jelenlétem egy részével szembesülne. Ezt nem akarom. Így tudni fogja, hogy kitől van, ami egy kín marad neki, főleg az elején, később pedig, ha szerencsém lesz homályba merül emlékem és boldog lesz.

Míg szerelmem nélkülem leélni készülő jövőét álmodtam meg egyre több vért vesztettem. Igen szép vértócsa volt a seb alatt. Úgy tűnik a sorsom tényleg meg van pecsételve... érzem, ahogy egyre jobban gyengülök...

Csukott szemmel vártam a halálom pillanatát, Hara fényképét kezemben tartva, mikor hangokat hallottam meg. Ki akartam nyitni szemeim, de nem tudtam. Azt hiszem túl sok vért vesztettem ahhoz, hogy megmozduljak, vagy csak egy szót is szóljak. Ha úgy kell lennie. akkor megtalálnak, ha nem, akkor tudjuk, hogy mi lesz, ám a sors kiszámíthatatlan.

Nem telt el sok idő a hangokat erősebben hallottam. Egészem olyan volt, mint, ha itt mondták volna tőlem alig pár méterrel. Így is volt. 

-         Nocsak, nocsak... fogtunk valamit. - kacarászik az amelyiknek mélyebb volt a hangja. Összesen két hangot hallottam, így feltételezhetem, hogy ketten vannak.

-         De hát ez halott! - lökött meg a kissé vékonyabb hangú. Nem mondtam semmit és nem is mozdultam, de egy halk nyöszörgésre még volt erőm, így hát azt el is lejtettem.

-         Te... ez nem az a csaj? - érzem, ahogy ujjaim közül egy pillanat alatt eltűnik a vékonyka lap, amin Hara pontos, de kicsinyített mása van.

-          Tudja a franc! De azzal ne foglalkozz. Egyél mielőtt kileheli a lelkét! - mondja szinte parancsolóan a számomra fiatalabbnak tűnő. Muszáj volt rájuk vetnem egy pillantást, de tényleg csak annyi volt. Rendesen meg sem tudtam nézni vonásiakat, csak arra tudott ez a kevés idő nekem szolgálni, hogy valahogy megtudjam őket különböztetni, ah nem is beszélnek.

-         De, ha ez az idióta annak a csajnak valakije és ilyen közel jár hozzánk, akkor biztos nincs egyedül. Csak gondolkozz már egy kicsit, ha ezek... - fojtaja belé a másik a szót, mielőtt kikotyogna valamit a jelenlétemben. Legalább is gondolom én.

-        Fogd be a pofád, de idióta! Nem látod, hogy él, te meg itt jártatod azt a nagy szád feleslegesen! - erre a másik nem mondott semmit én meg nem igazán értettem, hogy miről hadoválnak ezek ketten itt, csak annyit fogtam fel, hogy Hararól, a szerelmemről van szó és, hogy közök van hozzá valahogy.

-        Akkor most eszünk vagy nem? - szólal meg  a mély hangú újra.

-        Nem. Elvisszük Feng mesternek. Majd ő kitalálja mi legyen vele... persze, ha addig kihúzza. -  mondta gúnyosan a másik, legalább is én hallás alapján ezt gondolom. 

Nem telt el talán tíz másodperc sem és valaki felemelt a földről, majd a vállárra rakott. Mivel a lában kissé hirtelen érintette az a finomnak nem mondható mozdulat magamban felordítottam. Kinyitottam egy picit szemeim és csak az lehullott leveleket, füvet és kedvesem fényképét láttam. A szemetek eldobták a számomra legkedvesebbe tárgyat. Megerőltette magam jobban kinyitottam szemeim és a képet néztem. 

-        Ég veled szerelmem... - tátogtam el e szavakat, majd minden erőm elhagyott, szemeim elnehezedettek és elfeketült minden.

SoRa P.O.V

Hát igen. Itt vagyok a suliban. Közeledik a testnevelés óra és, ha jól sejtem, akkor már az új tanár úrral. Ja, persze, új... Lehet, hogy másnak az, de nekem nem. Ha jobban belegondolok nem bírom a pofáját ennek a beképzelt majomnak, de muszáj elviselnem. Hyo pasija, hurrá! Nem elég, hogy a kastélyban alkalmatlankodik két év után, hanem, majd még itt is. Be fogom tartani kérését és úgy csinálok, mint, ha itt sem lenne. Jó színész vagyok. Mindenki azt hiszi - persze Hyo unnie kivételével -, hogy én egy ártatlan bárányka vagyok, közben még sem. Ha akarok tudok sorozat gyilkos, agresszív vadmacska vagy hasonló tulajdonságokkal megáldott valaki. Persze. Általában szerény vagyok, mert nem szeretem kimutatni a fogam fehérjét. Szeretek meglepetést okozni másoknak. Ugyan azt nem tudom, hogy Hero mit tud rólam vagy mit nem, de nem is érdekel addig, míg nem kezd el nekem parancsokat osztogatni.

Lassan bevonulunk az öltözőbe és átöltözünk. A suli udvarán lesz a sorakozó. Elől a lányok, mögöttük a lányok. Amíg meg nem jön Kim tanár úr, addig szavadon mászkálhatok, ám amint megjelent egyből jön a sorakozó. Megtörtént a névsor olvasás, majd engem félre hívott a többieket meg elküldte futni.

-       Akkor dalolj nekem madárkám. - fogta úgy maga elé a naplót, mint egy igazi, vérbeli tanár. Igazság szerint érdekelne, hogy hogy sikerült a nagy semmiből csak így tanárként bekerülnie.

-       A kincsünk Lee So Ra. - mutattam a lányra - Állítólag ő a pasija, Lee Hong Ki - mutattam a "Lökött" néven futó fiúra - és a két srác, aki figyel rá Kim Kyoung Jae és Woo Sung Hyun. - mutattam meg őket is, persze, nem feltűnően. Kevinen megakadt a szemem, ahogy ott nevetgélt Sora mellett. Bármilyen különös is, felkeltette az érdeklődésem a fiú, habár nem kell eltúlozni, csak valamennyivel többször akad meg rajta tekintetem, mint a többieken.

-       Nocsak. Igen szép társaság. - nevette el magát - Még valami? 

-       Egyenlőre legyen ennyi elég.. tanár úr. - fintorogtam egyet, majd csatlakoztam a többiekhez.

22. rész

***

Simán és zökkenőmentesen ért haza Hero, majd befeküdt kedvese mellé, hogy új munkája előtt pihenhessen egy keveset. Míg ő aludt az összebilincselt páros egy csapatként próbáltak olyan eszközt keresni, amivel elvághatják az őket összekötő láncot. Igaz, hogy nem vastag az összekötő kapocs, de a házon belül egy olyan dolgot sem találtak, ami alkalmas lenne ennek eltávolítására.

-        Menjünk ki a garázsba. Ott biztos van valami szerszám, amivel leszedhetnénk ezt a valamit. - javasolta a lány és már indult is gőzerővel a kijárat felé.

-        Jó, de akad egy kis gond. - mivel a fiú egy tapodtat sem mozdult kissé vissza rántotta a lányt, aki ezek után megdöbbenve nézett vissza rá.

-        Na és még is mi lenne? -szűkítette kicsit összébb szemeit Sora az előtte állóra.

-        Ki kellene mennem... már nagyon. - fújta fel arcát a mondata végén HongKi, amire kér nagy szemeket kapott viszonzásként.

-        Az Isten szerelmére, bírd már ki. Ha kimegyünk két perc múlva mehetsz is. - próbált a lány hatni rá  csak végre induljanak már meg, hogy elszakadhasson tőle.

-        Ha többet kell mennem, mint 3 lépés tutira nem bírom ki. - erősködött továbbra is a másik fél.

-        Engem nem érdekel, de biztos nem fogok bemenni veled a mosdóba hogy végig nézzem hogy könnyítesz magadon. - kezdte meg ugyancsak a kijárat felé rángatni az ellenkező neműt, persze nem sok sikerrel.

-        Nem! - kiáltott fel - Nem arra megyünk. - fogta meg Sora csuklóját HongKi, majd az illemhelyiségfele vezette volna, ha tudja merre van az. -  Mutasd meg hol van. - nézett a lányra, aki addigra beletörődött, hogy hamarosan érdekes élményben lesz része. Elmentek a mosdóig, ami a földszinten egybe van építve a fürdővel. Bementek, mind ketten. Eddig még szép és jó volt a dolog, de amint az ajtó becsukódott - igaz, hogy rajtuk kívül senki nincs a lakásban, de a megszokás nagy úr - Sorat teljesen kiverte a víz. Lehet, hogy eddig tiszta és sima ügynek tekintette, hogy bemennek, HongKi elvégzi dolgát és már kész is, de ez nem így lett.  A lány biztosra vette, hogy elég az egy kéz az ilyenekhez, vagy, ha még sem, akkor legalább most az egyszer kivételt tesz és, ha már csak sajnálatból is, de bevállalja az egy kézzel, de tévedett.

-        Te meg mit csinálsz? - rántotta el maga fele a lány a karját, csak hogy véletlen se legyen a másik fél ágyékához közel a a saját keze.

-        Tenném a dolgom, ha nem akadályoznál meg benne percenként! - jegyzi meg gúnyosan a háta mögött lévő srác.

-        Tedd egy kézzel! - ripakodik rá.

-         Fogd be a szád és ne hátráltass! - kiabál szinte vissza rá és vissza rántja saját kezét. - Csak egy napig lennél fiú és tudnád, hogy hogy megy ez... - morgolódott.

A fiú szokásához híven felvette a az ilyenkor használatos testhelyzetet és szokásához híven látott hozzá a feladnak, vagy is látott volna, ha a csobogás helyett nem a síri csendet hallgatták volna.

-        Most meg mi van? Talán kiizzadtad? - gúnyolódott Sora.

-        Nem, csak zavar, hogy itt vagy és nagy a csend. - vágott vissza csípősen.

-        Megmondtam, hogy két perc és jöhettél volna egyedül, de nem, neked engem is magammal kellet cipelned... - az egy levegővel való hadarást a csobogás és HongKi megkönnyebbüléstől való "ahh" hangja zavarta meg. Hirtelen nem is tudott mit csinálni, csak az első gondolatait kivetíteni szavakban. - Fúj te gusztustalan... Csak egyszer szabaduljak meg tőled. Többet soha nem megyek a közeledbe. - arénázik a lány, persze HongKi semmit sem fogott fel belőle.

Mikor nem hallatszott már semmi újra a csendet hallgatták.

-        A kettőnél több már hokizásnak számít... - jegyezte meg a lány szemeit forgatva, mikor túl hosszúnak látta a "semmit" tevést.

-        Nem mindegy az neked? - tette el "munka" eszközét HongKi, amire a lány végre fellélegzett.

Egy kézmosás után elhagyták a fürdőt, hogy végre elmehessenek oda, ahova Sora menni akart, pontosabban a  garázsba. Feltúrtak mindent, de egy olyan szerszámot sem találtak, amivel elvághatnák.

-       Van vagy három autójuk és nincs egy szerszám sem? - bosszankodott a lány.

-        Próbáljuk meg ásóval. - ajánlotta fel a fiú, majd megfogta a tárgyat. Sora csak bólintott rá, majd azt kezdték el kigondolni, hogy hol hajthatnák végre a szétválasztást. Kis szerencsével megtalálták a biztos helyet és kisebb nehézséggel elválasztották maguk egymástól.

Eljött a reggel, amit ki várt, ki nem. A "gerle" pár a kanapén fekve aludt. Eli reggel itt keltette fel őket Kevinnel az oldalán. Korán volt még, ahhoz, hogy az iskolába induljanak, így Eli HongKit haza vitte, míg Soranak otthon kellett rendbe szednie magát és felkészülni az aznapi iskolába.

Hero sem tétlenkedett. Reggel időben kelt fel, majd elbeszélgetett a legfiatalabb lánnyal SoRaval, hogy semmiféleképpen sem szeretné meglátni, hogy ismerős pillantásokat vet felé az iskolába. Nem akarta, hogy már az elején lebukjanak. Bármennyire is a 13-om tagja, ha miatta bukik le, akkor búcsúzhat az életétől. A csoport maknaeja csak illedelmesen bólintott, mikor tudomásul vette plusz feladatát.

Míg külön külön készülődött mindenki a suliba addig Henry még mindig az éhségével küszködött. Az éjszaka alatt - míg Hara békésen aludt - többször rántotta vissza magát a holtpontról. Ez utolsónál már kis híján bele nem mélyesztette fogait barátjába, így attól tartott, hogy a következőnél már nem lesz olyan szerencséje, hogy vissza fogja magát. Az este folyamán addig beszélt Henry Haranak, míg meg nem nyugtatta afelől, hogy nem fog miatta bántódása esnie s, ha kell inkább saját magát harapja meg, hogy átmenetileg enyhítsen szomján.

Hát ez majdnem be is jött, csak, hogy Fengnek nem tetszett az eddigi "előadás". Szerinte túl unalmas, így intézkedéseket tett a szórakoztatóbb adásért...

21. rész

HongKi P.O.V

Na igen. Betolakodtam, de még is hova? Hát az oroszlán barlangjába. Nagyon nem volt kedvem, de nem volt mit tennem. Ígéretet tettem Henrynek, ha bármi baj van azonnal idejövök, az isten háta mögé, pontosabban a két új srác lakására. Tehát kilehet találni, hogy igen is baj van. 

Mikor haza értem a suliból - dög fáradt voltam, így alig vártam végre a megmentő ajtót, amin bejutva pihenésre és finomságokra lelhetek, na de mindegy is. Szóval, mikor hazaértem furcsának találtam, hogy nyitva van résnyire az ajtó, de csak vállat voltam és bementem, mint, ha nem is láttam volna semmit. Ledobtam táskám az ajtó mögötti sarokba, majd ezt követe cipőm is, amit meg kellet igazítanom, mert Henry allergiás rá. Mikor ez is megvolt a vékony dzsekim is felakasztottam a fogasra. Innen már szinte futva mentem a konyhába, ahol egyből a hűtőt támadtam meg. Kivettem belőle pár finomságot és jóízűen falatozni kezdtem. Legelőször befaltam egy kis rizst, majd ezt gyümölcssalátával szorítottam le vagy valami hasonlóval. Találtam valami sütifélét is. Igen bizarr kinézete volt, de gyorsan elfogyott az is. Még éhes voltam. Kiszívta minden energiám a foci edzés és az utána való baromkodás a fiúkkal, de gondoltam addig kitartok, míg nem dobok össze magamnak, meg Henrynek valamit. Nem vagyok nagy szakácsvénával megáldva, de amit szeretek azt mind eltudom készíteni. Elindultam lakótársam felkutatni, hogy biztosra tudjam, hogy itthon van. Mondjuk száz százalékra veszem, hogy így van, hisz az ajtó nyitva, ő meg nem olyan figyelmetlen, hogy így hagyja, ha elmegy. Inkám én lennék az az elvetemült, aki képes lenne rá, mondjuk erre példa még nem volt.
Keresek kutatok, de sehol senki. Utolsó mentsváram, ha bemerészkedek a szobájába. Na igen, az a rész, ahova eddig csak egyszer voltszerencsém bemenni. Ugyan még is nem tudom, hogy  mi lehet az oka, hogy top secret-es a helység, de nem is akaratoskodtam, hogy megtudjam. ... Mielőtt a territóriumát felbolygattam volna megtorpanok a folyosó végén. Lehet, hogy be sem kell mennem, csak bekopognom és kész is, de amint közeledek afelé az ajtóféle, különöset látok.... már megint.
Tárva nyitva minden, így benyitás nélkül is lehet a szobát teljes egészében látni. Egyből szembetűnik, hogy a rendmániás barátom kis kuckója úgy néz ki, mint, ha három tornádó söpört volna végig rajta. Itt nagyon nem tetszik már semmi. Szabályt megszegve lépek be és az első papírokat veszem fel a földről és ahogy haladok így folytatom a többivel. Az íróasztalhoz érve leteszem, ami a kezemben van és megfordulok saját tengelyem körül. Sokkol a látvány oly annyira, hogy bent sem maradok. Tisztán leesik minden. Most kell mennem.
Kirobogva a szobából, majd az öltözéket - ami egy cipő és a dzsekim - magamra kapva hagyom el  a házat.
Jól figyeltem mikor Henry az útvonalat magyarázta el és remélem tényleg olyan oda jutok, mint, ahogy a fejemben meg van rajzolva. Először is taxit kell kerítenem, amit irányítok ide-oda....
Elértem ahhoz az erdős részhez, ami a végállomásom előtti utolsó megálló. Itt a taxit elhagyva, gyalog teszem meg utolsó kilométereim. Nincs ínyemre a séta, főleg így nem, hogy már sötét van, de nincs mit tenni.    
Elértem egy böhöm nagy házig, s mivel nem találkoztam eddig egy épülettel sem feltételezhetem, hogy ez az. Bekopogok, persze először csak finoman és semmi. Megteszem még egyszer és még egyszer, de ugyan csak semmi. Kezdem azt hinni, hogy rossz helyen járok és már fordulnék is meg, mikor a szőke végre kinyitja az ajtót. Néz rá, mint, ha életében nem látott volna.
-        Te meg? - szegezi felém a kérdést.
-        Kisebb probléma akadt. - válaszolom neki, majd abban a pillanatban kitárja az ajtót ezzel jelezve, hogy szabad utat kaptam a belépéshez, amit meg is teszek.
-        Halljam azt a kis problémát. - löki be az ajtót, ami akkorát csattant, hogy megijedek.
-        Henry nincs a lakás meg fel van dúlva, ami nem olyan eget rengető baj, de nem tudom, hogy tudod-e, hogy Hen rendmániás, így kissé aggaszt a dolog. - vágom zsebre kezeim és nézelődök - Továbbá az ajtó is nyitva volt, nekem meg nem szólt, hogy elmegy. A lelkemre kötötte, ha baj van azonnal jöjjek ide szólni. - nézek a srácra, aki fapofával néz rám.
-        És még mondott valami mást is? - erre csak megrázom a fejem - Maradj itt. - hagy ott a hatalmas nappaliban, így tovább nézelődöm. Ilyen-olyan figurákat emelgetek fel a helyükről, hogy jobban szemügyre vegyem. Kis idő múlva a szőke vissza jön Sorat rángatva maga mögött. Micsoda kellemes meglepetés.

Elém érnek és akkor látom csak, hogy egy bilincs van a kibírhatatlan liba egyik csukóján. Kidülledt szemmel nézek, mikor annak a bilincsnek a másik fele pillanatok múlva az én csuklóm fogja közre. Mire belekezdenék a felháborodásom kimutatásában megelőztek.

-        Na gerlepár. Most itt maradtok és vigyáztok egymásra míg vissza jövök. - lök mind kettőnket a mögöttünk lévő kanapéra ez az idióta. Eddig sem volt szimpatikus, de ezek után még annyira sem.

***

KyoungJae egy trappban indult meg főnöke és "öccse" tartózkodási helyük felé. Nem tehetett mást. Mindenki tudta, hogy jön a baj, közelít, de arra senki sem számolt, hogy ilyen hamar elérkezik és nem úgy, ahogy ők várták. Eli nem tudta, hogy Henry milyen erős, mikor törhet meg így vissza kell rángatni a ház másik két lakóját, ha esetleg még az éjszaka folyamán látogatójuk lenne. Egyedül semmi esélye sem lenne. Ilyen ütközetekben jó, ha a vámpír megtudja védeni magát nem hogy még egy embert is vagy most jelen esetben kettőt, ha már HongKi odatalált.

Míg egyik főszereplőnk ezzel volt elfoglalva, addig a másik kettő teljesen mással...

Hyo P.O.V

-       Oh, na persze. Most meg tanár akarsz lenni? Azt hiszed nem szúrnának ki Chibun emberei egyből? - már maga ez az ötlet teljesen abszurdum.

-       Most miért? Elmegyek a tanárhoz, eltöröm minden csontját és már bent is vagyok a suliban. SoRat sem vették észre én meg, mint tudhatnád az álcázás nagy mestere vagyok, így biztos nem szúrnának ki. - persze. Hero is, ha kitalál valamit azt azonnal meg is kell csinálnia. Persze az ötlet jó, de akkor is veszélyes. Ha az a két gyerek kiszúrja, akkor oda az egész erőfeszítésnek, de nem csak az övének, hanem SoRaénak is.

-      Akkor sem tetszik, de csinálj, amit akarsz. - nem mint, ha nem azt csinálná.

-       Kösz, de nem kell az engedélyed. - harap a nyakamba, amitől kiráz a hideg. 

Néhány nem túl fontos részletet megbeszéltünk, majd Ő el is ment. Kezdem úgy érezni, hogy lassan nem is, hanem Jae lesz a főnök, ami csöppet sem tetszik.
Ha már egyedül maradtam - persze a csajok ugyan úgy itt vannak - azt hiszem ideje lefeküdni. Nincs kedvem hozzá, mert egészen mást terveztem, de szokás szerint őfelsége mindig kitalál valamit és akkor annak úgy kell lennie. Ilyenkor bánom, hogy "gyengébb" vagyok vele szembe. De mit tehetnék? Az életem ezt az önfejű majom. Legszebb pillanat volt, mikor találkoztam vele. Ha akkor máshogy teszek most nem érezhetném ennyi kihagyás után újra érintését és csókjait. Soha nem gondoltam volna, hogy elcsavarja valaki is a fejem. Magamnak való létemre még is sikerült. Mikor szemeibe nézek néha úgy érzem teljesen más ember vagyok vagy is inkább vámpír, mosolyától meg egyenest el tudnék olvadni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az oldalamon tudhatom...

JaeJoong *Hero* P.O.V 

Tesi tanár leszek. Tetszik az ötlet, igazán testre szabott feladat számomra. Remélem tényleg észrevétlen maradok és alaposabban megfigyelhetem azt a bizonyos "kincset" és a két testőrét vagy miét. 

Többször gondolkoztam már el azon, hogy még is ki ez a Chibun? Én, ha jól emlékszem, akkor egyszer sem találkoztam vele, de lehet, hogy még látni sem láttam, mondjuk még nagyobb kérdés, hogy neki mire kell az a lány vagy is pontosabban a vére?
Be törtem az iskolába a biztonsági rendszert ügyesen kijátszva. Megkerestem azt a szobát, ahol az itt dolgozók adatai vannak. Kikerestem a tesi tanár aktáját és megnéztem lakhelyét. Már csak annyi a dogom, hogy meglátogassam és eltüntessem a föld színéről.
A házával szembelévő oldalon parkoltam le. Mielőtt kiszálltam volna az autóból körbenéztem. Az utca ki van halva így éjfél tájt.
Ellenőrzöm a címet utoljára, mielőtt rossz emberre pazarolnám az időm. Mikor megbizonyosodom, hogy  ez az a hely betöröm az ablakot nem nézve, hogy az mekkora robajjal jár. Bemegyek az ablakon és megyek az érzékeim után. A srác - mivel körülbelül egy idős lehet, habár nem néztem meg alaposan adatait, így csak kinézetre tudok alapozni - fel sem kelt a csörömpölésre. Könnyű dolgom lesz, aminek örülök, mert így hamarabb vissza mehetek ahhoz  a nőhöz, akit szeretek.
Bemegyek a szobába ajtó kicsapással, de erre sem reagál. Vajon hogy kel ez fel reggel, ha ennyire semmibe vesz mindent, amit eddig tettem? Mindegy is. Nem lacafacázok, egyből a torkának esem. Tulajdonképpen éhes is volt, így még jónak is jön ez a potya munka.
Harapásom után egyből magához tér a szerencsétlen, de ekkor már hiába. Száját erősen befogva szívom tovább vérét, amíg jól nem lakok. Mikor végeztem pólóját feljebb húzva törtöm meg szám. Imádom ezt csinálni. Látni, ahogy a legerősebbnek tűnő ember is ijedt kis nyuszivá változik ilyenkor. Utolsó kívánsághoz való jogát megadtam, de nem élt vele és, így egy "bye bye" után könnyed mozdulattal kitörtem nyakát.
A hullát nem hagyhatom itt, így kihámoztam ágyából és vállamra kaptam. Gyorsan kell távoznom, mielőtt valaki meglátna. Kocsimhoz érve bedobtam a csomagtartóba és már ott sem voltam. Majd azt hiszeik, hogy eltűnt, avagy teljesen mást, de hogy nem jön vissza arra mérget vehetnek.
Elvittem egy rakpartra a friss holtestet és ott beledobtam a tengerbe. Ezzel a munka piszkos része készen is van és még jól is laktam. Azt hiszem ma jól tárhatom a napom.
Vissza ültem kocsimba és elindultam haza, hogy nyugovóra térjek Hyo mellett. Pár órám van és kezdődik a szórakozás...

20. rész

Kevin P.OV

Fogalmam sincs, hogy mi ez a hely és mit keresünk itt. Elég hosszú utat tettünk meg a főnökkel. Megállunk egy erdős rész végénél. Elég sötét van, szinte az orromig sem látok. Miután Chan kiszáll az autóból ösztönösen én is megteszem. Elindul az autó előtti úton, gyalog. Nem tudom, hogy mire készül, de vámpír létemre borsódzik a hátam ettől az egésztől. Rossz érzésem van már azóta mióta elindultunk. Nem szokásom Chibunt faggat, mikor vele kell mennem így most sem teszem, pedig jelen pillanatban nagyon is fúrja az oldalam a kíváncsiság.

Egy raktár épülethez érkezünk. Kihalt minden és olyan képet fest még így sötétben is, mint, ha ezer meg egy éve nem járt volna itt senki. Chan kinyitja egy apró kulccsal azt az ormótlan nagy lakatot, ami egy teljesen átlagos ajtón lóg. Amint ez megtörtént kinyitja. Recseg, ropog, meg minden mást csinál, de nyílni alig akar. Ha lakat nem is lenne rajta sem tudna senki sem bemenni, ha csak nem szuper hős vagy hasonló.

Beérve az épületbe egy kattanás és szép lassan az egész épület fényárban úszik. Halogén lámpák hada fut végig mind a két oldalon a falon illetve a mennyezeten. Ahogy jobban körbe nézek mindennel találkozom itt. Egy része a helységnek egész lakályos, legalább is teljesen ezt sugallja. Kicsivel arrébb már egy irodára hasonlító rész van s végül ennek az oldalnak a sarkában akták tömkelege sorakozik polcokon, dobozolva illetve egy asztalon elég magasra stócolva. A másik oldalt nem is futottam át tekintettemmel, mert nagyon leragadtam a sok papír halmaz között és gondolataim áradata között. Vajon minek vagyok én itt? Mióta van ez az épület itt Chibunnak? Vajon mire készül? 

Míg kerestem saját magamban a kérdésekre a válaszaim Chibun előttem toporzékolt.

-         Ma itt töltjük sz éjszakát. - mondta szinte parancsolóan, majd a sok akta fele közeledett.

-         Rendben, de miért is? - hangzik tőlem a kérdés.

-         Amint látod sok dolgunk van. - bök az előtte álló dobozra. Kis híján ki nem esett a szemem megdöbbentségemtől.

-         Mi dolgom van nekem azokkal az írtatokkal vagy mikkel? - válasz nem érkezett, így csak a poros, megviselt székre dobtam a vékony dzsekim és egy szimpatikusabbnak tűnő kisebb rakás mellé sétáltam. Felvettem a legfelső össze csukott sárgás és ugyan csak poros aktafélét. Volt súlya meg kell hagyni, de mire kinyitottam volna, hogy meglessem mi rejtőzik a vastagabb anyagú papíros alatt egy mondat hagyta el idehozóm száját.

-        Ne azokat! - kapom fejem felé, majd egy kétszer akkora mennyiségre mutat. Beletörődve és egy kisebb sóhajjal ejtem vissza a vastag dossziét és sétálok a nekem szánthoz. Fogalmam sincs, hogy mit keressek, így rá kellet kérdezzek s mikor a válasz megkaptam kicsit sem izgatottan esek a feladatnak. Azt hiszem hosszú éjszakám lesz, bár csak vége lenne már...

Henry P.O.V

Valahol és valamikor felébredek. Mikor körbe nézek egy pince tulajdonságaival szembesülök. Vajon hol vagyok? És mit keresek itt?

Nem telet el kis idő és rájövök. Láncaimra néztem, amivel a falhoz vagyok szinte szegezve.Nem sok mozgás teret biztosít, talán csak annyit, hogy felálljak, vagy még annyit sem. Előttem megalvadt vér keveredett a homokos talajjal. Ez az én vérem. - állapítom meg úgy magamban. Nem tudom, hogy mi egyebet tehetnék azon kívül, hogy próbálok felállni. Ahogy próbálkozom szembesülök azzal a tudattal, hogy sajog mindenem. Ha az egyik izmom megfeszítem akkora fájdalom hasít belém, mait eddig nem tapasztaltam, és, ha ez nem lenne elég éhes vagyok. Látva magam előtt a saját vérem vágyom rá. Szemfogaim kint vannak, amit eddig nem is vettem észre, csak mikor felszisszenni készültem az imént a fájdalom hatására.

Nem sokáig töprengek az éhség okozta vágyaimon, ugyan is nyílik az ajtó. Két ismert arc jelenik meg előttem. A két kopója egész pontosan. Az egyik közelebb jön és kiszabadít a lánc fogságából, amiért most kicsit hálás vagyok neki, de azért nem kell félre érteni. Érzem, ahogy szabadabban áramlik kezeim felé a bennem lévő vér. Párszor ökölbe szorítom kezeim, hogy gyorsítsak a hatáson. 

Míg kezeimmel úgy mond "játszok" az ajtóra pillantok. Mennyire egyszerű lenne most ezt a két idiótát leütni vagy hasonlót csinálni vele és elszökni, de a sebeim meggátolják ezt az egészet. Ha ehetnék könnyebben menne a dolog, de egyiküket sem szándékozom megcsapolni, pedig átmenetileg jó lenne.

Egy harmadik csatlós evickél be a vasajtó küszöbét átlépve. Nem tudom, hogy ki ő, de akit maga előtt taszigál nem más, mint Hara. Nagy szemekkel nézek rá. Felmérem szemmel testi épségét. Szerencsére kutya baja azon kívül, hogy sugárzik róla a szomorúság és a rémület. A három koránt sem úriember gonoszan röhögnek az orruk alatt.

-        Itt a vacsorád. - hangzik el az egyik szájából. Harara pillantok. Vacsora? Mi van? Nem, én biztos nem harapom meg Őt. Bármennyire is vágyom a vérre nem teszem meg, inkább akkor itt pusztulok éhen.

Mit vétettem, hogy így kell bűnhődnöm? Soha senkit sem öltem meg vagy tettem nyomorékká. Egy bűnöm van, hogy vámpír vagyok és csatlakoztam ezekhez a sátánokhoz. Akkor még jó ötletnek tűnt, de talán csak azért, mert fiatal voltam, és még lehet, hogy most is annak hinném, ha Chibun nem nyitja fel a szemem.

Sanyargat a tudat, hogy egy vértől roskadó ember van most a közelemben, de egy újjal sem tudok és nem is akarok hozzá nyúlni. Erősen koncentrálok, hogy ne vessem rá magam és fedjem fel magam előtte. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudná milyen szörny vagyok, mondjuk akkor sem érnék el vele sokat. Nem tudja magát megvédeni. Hiába vagyok vékonyka, mint a nádszár, de sportolok, mindemellett sokkal erősebbé tesz az, ha vadásznom kell. Harcolok saját magammal, de így nem megy.

Lassan közelít felém egy szót sem hozzám szólva. Gondolom látszik rajtam, hogy mennyire tartózkodó vagyok tőle. Azóta mióta bezárták velem egy légtérbe rá se néztem, tudomást sem akarok róla szerezni, de ő persze nem könnyítene a dolgomon.

-         Henry... - térdel le mellém, majdnem abba a vértócsába amit eddig olyan hűségesen bámultam. Hallom szívverést, ami elég gyors. Képzeletem játszani kezd vele, még pedig egy kis filmmel, amiben az  zajlóik le, ahogy nyakára tapadok és addig szívom vérét, míg jól nem lakok. Megrázom fejem, hogy kitisztítsam, de semmit sem használ. - ... minden rendben? Nagyon megvertek?  - érne a felrepedt szemöldökömhöz, de elütüm magamtól kezét.

-         Menj a közelemből. - motyogom kissé rekedtesen, hisz torkom is ki van száradva.

-         Na, de... - szúrós tekintetem miatta, mit felé intéztem abba hagyta azt, amibe belekezdett. Felállt ott hagyott. Hátradöntve támasztom meg fejem a rücskös falba szemeim behunyva. Nem merek lassan lélegezni sem, így minimálisra veszem levegő vételem. Talán, így kicsit könnyebb, hogy nincs a közelemben, ám az élet kiszámíthatatlan. Ahelyett, hogy végre cselekedne valami jót, újra csak egy akadályt tár elém.

Hara megint felém közelít, de nem tudom miért, mikor nem sokkal ezelőtt zavartam el.

-          Fázom. - kuporodik mellém reménykedve, hogy ölelésemmel valamennyire szorítok vissza ebből az érzéséből, de nem tehetem. 

Megszólalása után nem sokkal nekem is leesik, hogy van rajtam egy pulcsi, amit neki adhatok. Nekem úgy sem kell, lefoglalnak a gondolataim, ami eltereli figyelmem a fázás fogalmásról. Lekapom magamról, majd oda nyújtom neki. Hát kár volt. Kihasználva a helyzetet hozzám bújik, annak ellenére, hogy a pulóver ott lifegett az orra előtt. Mély lélegzetet veszek sé próbálom minél tovább ben tartani.

-         Ne. Hara... kérlek... - lökném el magamtól, de eszeveszett módon karol át. Ráterítem a felső ruházatot és próbálom lehámozni magamról kezeit.

-         Ne légy ilyen. Kérlek, had maradjak itt. - mondja szinte már könyörgő hangon.

-         Nem lehet! Ezzel veszélybe sodrod magad és a magzatot is. - válaszolom neki kifogásként - Húzd fel a pulóvert és menj oda vissza, ahol ezelőtt voltál! - próbálnék neki parancsolni, de hasztalan. Szorítása erősödött és majdhogynem vigaszért kiált, de ezt így neki hogy adjam meg? Nem tehetek mást, mint tűrnöm, de most még erősebben.

Ráterítem a pulóverem gondosan betakarva nyakát, hogy véletlen se lássam és átölelem. Tudom, hogy nem fogom sokáig bírni, de, ha ez a sorsom hiába küzdök ellene. Ha bekövetkezik az, amit nem akarok és balul sülne el a dolog, azt soha nem fogom magamnak megbocsájtani. Ki kell találnom valamit, ami senkit sem sodor bajba, de megoldásként megfelelne mind kettőnknek.

Hara P.O.V

Rettenetesen fázom. Ide lent hideg van oda fenn meg meleg. A földön kell ülnöm, ami kicsit sem könnyíti meg a helyzetem. Nem tudok mit csinálni. Nem tudom, hogy Henrynek mi a baja velem - habár gyanítom, hogy nem is én vagyok az oka, hanem a szituáció, amiben benne vagyunk -, de bármi is legyen szükségem van most rá, amit meg kell értenie. 

Hozzá bújok, mikor alkalom nyílik rá, és akkor sem fogom elengedni, ha itt üvöltözik a fülembe. A pulcsi is kellene nekem, amit felém nyújtott, de ha azt elfogadom az iménti cselekedetem fújhattam volna. Tulajdonképpen örülök, hogy végre ismerős arcot látok, még, ha ennyire szét is van verve. Míg tőle távol, majdnem a másik sarokban ültem alaposan szemügyre tudtam venni. 

Szemöldöke két helyen, ajka egy helyen van felrepedve. Van egy monokli az egyik szeme alatt és szemmel láthatóan a bal oldali bordáival is van valami, mert igen csak azt fogdossa. Sajnálom, még, ha ezzel nem is tud mit kezdeni, viszont kíváncsi lennék, hogy miért kapta ezt a sok sebet? Tudtommal jó gyerek, legalább is a szokásos fiús, tini dolgokon kívül sosem tett semmit. A másik meg ő egyáltalán mit keres itt? Mi köze ehhez az egész dologhoz, ami itt folyik? 

Bármennyire is próbáltam összefüggést találni a dolgokra nem ment. Igazság szerint kiindulni sem tudok sehonnan és így keresztet vethetek az egészre.

Ahogy itt szorongatom és pulcsija kezd felmelegíteni jobban érzem magam, és nem csak attól, hanem, hogy végre érzem valaki közelségét. Lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de titkon képzeletben szerelmem képzelem ide Henry helyett. Bár csak ő lenne itt tényleg vagy várjunk csak! Nem, inkább még sem. Nem tudnám elviselni, ha ilyen állapotban kellene látnom. Már csak a gondolatától is összeszorul a szívem.

Tellnek múlnak az órák. Még szinte meg sem mozdultam azóta, ahogy Henry sem. Beszélni sem beszéltem vele, ahogy ő sem próbált meg velem. Nem tudom, hogy mi lesz vagy mi sem, de szeretném, ha ennek vége lenne és inkább odafenn a meleg, emberségesebb szobában sínylődhetnék tovább.

Hosszú kerek percek telnek el újra. Henry nyöszörög, ahogy próbál egy kicsit ülő pozícióján változtatni.

-         Mondanom kell valamit. - helyezkedik el szemeit össze szorítva, majd mikor úgy gondolja, hogy jó neki így megkönnyebbül és nem csak egy apró hangocska jelzi, hanem arca vonásai is lágyabbak lesznek. Ahogy nézem szenvedését majdnem minden mozdulásánál, olyan, mint, ha én is átélném kínjait. - Pár éve nagy bajban voltam és egy férfi jött segítségemre. Gondolom találkoztál vele. Ő Yifeng. - ja, az a szemét, fú de utálom... - A többi végül is mindegy, már mint az utána lévő dolgok, de nem tudom, hogy tudod-e, hogy ő mi.

-         Tudom én. Egy arrogáns, szemét disznó, aki azt hiszi övé a világ! - vágok szavába, hogy végre elmondhassam valakinek a véleményem.

-         Így igaz, de ez a legkevesebb. - Legkevesebb? Most ugye csak viccel? Az ilyeneket vaslapáttal ütném, amíg bele nem ütődne a földbe. - Ő vámpír... - mondja üres tekintettel, amit akkor veszek észre, maikor felnézek rá.

-         De hogy is. - javítom ki, mint, ha én sokkal jobban tudnám.

-         De, az, ahogy én is. - Látom annak ellenére, hogy jól helyben hagyták a gyereket elég vicces kedvében van.

-         Na persze, én meg minden éjjel sünné változom, vagy békává. Attól függ mikor mihez van kedvem. - mosolyodom el, ami jól esik, még, ha ekkora sületlenségek miatt is kell.

-         Nem, félre értettél. Én nem viccből mondom, tényleg az vagyok. - tekint le rám és a komolyságátok kissé megijedek. Rázom a fejem, de már nem tudom, hogy mosolyogjak vagy maradjak ilyen savanyú képű, mint, aki most lehetek egy kívülálló számára. - Nem is az a lényege vagy is ... nem is tudom hogy mondjam... - vet egy féloldalas mosolyt, ami gondolom a felrepedt ajka miatt sikerült így.

-         Habár én nem hiszek az ilyenekben, ahogy most sem, de mond csak bátran, ha belekezdtél. - nem igazán tudom, hogy mi mást lehetne mondani.

-        Gondolom tudod, hogy a vámpírok mivel találkoznak vagy csillapítják szomjukat? - bólintok, mert igaz, hogy nem hiszek most neki, de filmben és könyvben kifejezetten a kedvenceim ezek a kitalált lények. - Mióta fel ébredtem itt, azóta szomjazom, mikor meg téged behoztak még nehezebb lett. Nem akarom ezt, és hidd el nagyon nem akarom, de, ha nem jön valaki és visz ki innen téged, akkor... - nézek rá, mint borjú az új kapura. Nagyon nem tetszik, ahogy ilyen komolyan tálalja ezt az egész zagyvaságot, mindenesetre sikerült annyit elérnie, hogy kíváncsi legyek mit akar nekem végül is kinyögni.

19. rész

Hara P.O.V

Irtózom ettől a férfitól és már nem csak tőle, hanem a lánytól is. Mióta találkoztunk alig van pár szabad percem magamra. Utálok itt lenni, utálom a falakat, az illatot, a kilátást, az étkezéseket, az eljátszott nyugis lányt, a reménytelenséget és a szomorúságot. Alig pár napja vagyok itt, de már kezdek dühös lenni, pedig higgadtan kell lennem. Egy idegen férfi lépett be reggel hozzám. Gondolom orvos, habár teljesen hétköznapi ruhában volt. Megmérte a súlyom a vérnyomásom, még az ágyban fekve vett tőlem vért - ami kicsit sem esett jól - és fel tett pár kérdést. Gyanítom tudnak a terhességemről, ha meg nem, akkor a vér eredmény által biztos kiderül. 

Süt odakint a nap. A fák lombjai, ami a - számomra - börtönnel szemben vannak egy halk ismeretlen dallamot játszanak. Néhány bárányfelhő járja útját a kék véget nem érő égen. H a kinyújtom a kezem olyan, mint, ha elérhetném, közben ez távolról sincs így. Messze van, túl messze, ahogy azt hiszem szabadulásom napja is. Hozzám képest túl nyugodt minden és mindenki. Ha kinyitom az ablakot még madár csicsergést is hallok, ami némiképp megnyugtat, de csak átmenetileg.

Ki kell innen mennem. Okosnak és ügyesnek kell lennem, sokkal jobbnak, mint bármikor. Ahogy kihajolok a nyitott ablakon alaposan felmérem a körülöttem elterülő tájat. Ha itt sikerülne kiugranom, vagy legalább kimásznom, akkor csak pár méter és uccu neki. Ha észrevétlen maradnék, akkor ott lenne a szabadság.

Kihajolva tervezgettem mit, hogy kellene csinálnom. Estére, úgy éjfél körüli időpontra teszem megszökésem. Remélem be jön és végre elmehetek... örökre.

Boldogan csukom be az ablakot, miután kinézelődtem magam. Ha jól sejtem hamarosan valaki benéz. Leülök az ágyamra és várom az ellenőrzést. Ekkor villan be, hogy mi van, ha éjjel is ellenőrnek? Vagy oda kint járkálnak és még mielőtt a lában talajt érne rajta kapnak? Ma nem mehetek bármennyire is szeretnék. Ki kell derítenem vajon mi történik az éj leple alatt. Innentől kezdve nyitott szemmel járok és mindent jól az eszembe vések.

Mint sejtettem jött az ellenőrzés Reiko személyében. Túl kedves velem, ami hangulatomtól mértem hol tetszik, hol nem. Most is mosolyogva libben be. Egy könyvet tart a kezében. Leül mellém az ágyra. Nem sokat beszélgetek vele, legtöbbet ő mesél. Beszélt már a családjáról, a barátairól az életérőr, hogy mit szeret és mit nem. Úgy érzem barátot keres bennem, de én nem tudom neki ezt viszonozni. Ő itt érzi jól magát én meg nem. Ő rajong azért a férfiért, akiért én nem. Nekem már vannak barátaim, családom és saját életem. Nem tudom, hogy mondhatnám el neki mind ezt, habár sejtéseim szerint ő már tudja.

Egy - két órát lehetett bent nálam, míg nem jött az ebéd. Már épp álltam volna fel, mikor Reiko megfogta a vállam és vissza húzott ülő pozícióba.

-         Ma ehetsz itt. Ő nincs itthon és ilyenkor mindenki ott eszik, ahol akar. Persze, ha ragaszkodsz hozzá kijöhetsz. - mosoylog rám még mindig.

-         Nem, jó lesz itt. - rázom meg fejem és halkan ejtem ki neki szavaim. Leveszi vállamról kezét és a könyv, ami eddig a kezében volt, már mellém az ágyra került. Nem nyúlok utána sőt, nem is foglalkozom vele. Mozdulatlanul foglalom helyet ott, ahol eddig, majd miután mindenki kiment lassan felállok és újra az ablakhoz sétálok. Kinézek rajta és megkönnyebbülve látom, hogy semmi mozgás sincs oda kint. Leveszem a tálcát a kiskocsiról és elsétálok vele az ágyamig és vele együtt leülök. Lassan falatozni kezdek és a bőr kötéses könyvet lesem. Félre teszem a tálcát az ölemből és a könyvecskéért nyúlok. Alaposan szemügyre veszem.

"Vámpírok - a legenda újjáéled" áll a borítón. Kinyitom és elkezdem olvasni, míg kezembe veszem a tányért és annak tartalmát kezdem falatozni. 

"Jól emlékszem arra a napra, mikor megtudtam, hogy ki is vagyok. Bár lehet, hogy a mi, az jobb kifejezés... Vadász vagyok. Mégpedig vámpírvadász.
   Mindenki azt hiszi, hogy vámpírok nem léteznek. Pedig ha tudnák, mekkorát tévednek...
   Én is ezek közé az emberek közé tartoztam, egészen 13 éves koromig.

   Akkor történt, hogy az egyik nap az öcsémnek, Alexnek, tovább húzódott a fociedzése, mint általában." - írja az első oldal. Ez felkelti figyelmem, így tovább olvasom - "Valami nagyon nincs rendben.
   - Alex, ne állj már meg! - szóltam rá az öcsémre, miközben idegesen kémleltem a sötétséget.
   - Jó, de kikötődött a cipőfűzöm. Muszáj bekötnöm.
   Sóhajtottam, s megpróbáltam nem üvölteni kínomban. Minden idegszálam megfeszült. Mi a francért van ennyire sötét?!
   - Jó, csak siess! - mondtam, s percről percre idegesebb lettem.
   Épp mikor már Alex felállt, egy különös zajt hallottunk nem messze tőlünk: egy ág rezzenését, amiről mintha leugrottak volna. Mind a ketten megdermedtünk.
   - Nora, szerinted mi volt ez? - suttogta Alex.
  Próbáltam túllátni a sötétségen, meglátni a zaj forrását, miközben reménykedtem abban, hogy már csak mi ketten vagyunk a sikátorban, de - amitől a hátamon égnek állt a szőr - a megérzésem másról árulkodott. Még itt van!
   - Fogalmam sincs, de... - válaszoltam Alex kérdésére. Merre van? Melyik irányban?! Balra.... - menjünk el jobbra. Siess! - a hangomon kihallottam a hisztéria jeleit."
" Meghűlt a vér az ereimben.  A támadóm egyedül csak a kinézetében hasonlított emberre.
   Magas, hórihorgas test. Hulla-fehér bőr. Bordó és tűzpiros árnyalatú szem, ami éhesen meredt rám. Hosszú, vértől csöpögő szemfog.
   Egy vámpír."...

Fürkészi szemem az újabbnál újabb sorokat, mondatokat. Szeretem az ilyen könyveket. Teljesen lekötnek. Lassan leteszem a tányért és vissza fordulok a könyvhöz. Teljesen kiment a fejemből a tervem, hogy nyitott szemmel járok ma. Ez csak este esik le nekem, mikor jön az ellenőrzés és a bejelentés, hogy a vacsorát már a ház urával kell töltenem nem egész egy óra múlva.
Nagyot sóhajtom és vágyakozva nézek ki az ablakon.
-         Ezt jól el szúrtam! - mondom magamnak hangosan, majd megjelölöm a könyvet, ahol tartom és elkezdem készülődni.

Kyoung Jae *Eli* P.O.V

Vacsora idő közeleg. Ma én főzöm, így megint csak nem én mosogatok. Ez örömmel  tölt el, de nem mutatom. Kevin és Sora a nappaliban szerencsétlenkednek egy bugyuta videó játékkal.

-        Lassan kikapcsolhatnátok. Tíz perc és vacsora és még meg is kellene teríteni. - szólok ki a két jó madárnak. Éhes vagyok, de nem úgy, mint ember, hanem mint vámpír. Nem reklámozom, mondjuk nem, mint, ha eddig azt tettem volna, de most más. Chan  külön megkért bennünket, hogy a lehető legkevesebbet beszéljünk a nekünk átlagos táplálkozási szokásokról, míg Sora a vendégszeretetünket élvezi. Ja, élvezi, néha úgy látom már túlságosan is.  Majd nem fogja.

Le telt a tíz perc és én úgy, ahogy mondtam kész lettem. Az asztal még nem teljesen, de meg van terítve. Leülünk az asztalhoz s míg Chan meg nem érkezünk beszélgetünk, vagy is beszélnek. Én csak hallgatok. Hogy a fenébe tudnak ezek ennyit karattyolni? Egyik jobban mondja, mint a másik. Olyan gyorsan váltják a témát, hogy mire az egyikhez véleményt formálnák, már nincs is szóban.

Áh, megjött a megmentő seregem Chibun személyében. Leül, majd vált néhány szót és neki kezdünk enni.

Vacsora közben fel jön burkolt témában egy hír, persze nyilvánosan nem mondhat semmit, míg a lány közöttünk van, így csak annyit mond, hogy Kevinre szüksége van vacsora után. Tudomást vettem róla és csendben ettünk. Amint befejeztük Chan és Kev elment, így Sorara maradt a mosogatás. 

Csendes a szoba. Miután oda lent mindent megcsináltunk mind ketten fel jöttünk. Szobatársam úgy döntött elmegy lezuhanyozni és így én együl maradtam. Végre. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, de ez is jól esik. A falnak dőlve az ágyamon ülve nézek szét a szobában. Egy szerencsém van. Nincs lányosítva a szoba, aminek nagyon nem örülnék. Ha minden igaz csak pár hét és vissza kapom teljes egészében azt, ami az enyém. Már alig várom. Igaz, hogy nem sok vizet zavar a lány, de itt van. Ha nem jön álom a szememre hallani fogom a szuszogását vagy nyöszörgéseit, ha rosszat álmodik. És, hogy honnan tudom? Hallottam már egy-egy rossz álma közben. Jó-jó, bevallom. Párszor túl közel figyeltem meg, még akkor, mikor a házánál kellett őrködni. Nem akartam, de unatkoztam s, ha már nem mehettem semerre valamivel le kellett kötnöm magam.Vissza gondolok azokra az estékre és mosolyognom kell. 

Mire belemerülnék teljesen a gondolataimba Sora lép be szinte hangtalanul. Végzett a tusolással és ennyi volt a magány számomra. Leül az ágyára, magához ölel egy plüsst és felém néz. Tudom, hogy társalogni szeretne, hallom gondolatait és tanakodását. Tényleg ennyire nehéz lenne velem egy diskurzust lezavarni? Nem baj, szeretem hallgatni az ilyen jellegű gondolatokat és amíg nem kezd el magában hisztizni, addig meg sem fogok szólalni. 

Egy ideje már nincs mókázás a lány fejében sem, így unatkozom. Le kellene fürdenem, de nincs kedvem fel kelni. Éhes vagyok és így még rosszabb. Egy négyszer négyes szobában vagyok "összezárva" egy emberrel, akinek egy ideje kíváncsi vagyok az ízére. Mi lenne, ha véletlen "felajánlaná" magát? Ha egyességet kötnék vele? Jó volna, de egyből kiszúrják és nekem annyi. Ha csak nem.... igen, az azt hiszem jó lesz. ...

18. rész

(A történetben két azonos nevű lány van, mégpedig: Sora és SoRa -új-.)

***

Hétfő reggel van. Annak a napnak a kezdete, mikor a 13 -ak egyike beépül az iskolába. Lola a takarító, aki Hyo parancsára íratja be "lányát". A korai órákban érkeznek és még az első óra előtt sikerül elintézni a fontosabb papírokat, így már SoRanak nincs más dolga csak a terem előtt várakozni a csendben.

A lány kicsit ideges, ugyan is soha nem járt iskolába. Minden, amit tud azt magán tanároktól tanult illetve Hyotól és Heetől. 

Lassan megérkezik mindenki a suliba és az egyik illetékes kinyitja a termek ajtaját, így az új jövevény bemehetne, de inkább megvárja, míg a tanár megérkezik. Az új lány miatt az osztályfőnök megfordította a két óráját s az első órára tette át az osztályfőnökit és így az ének óra az utolsó azaz az ötödik órára esett.

Hong Ki fintorogva lép be a terembe, habár az elsők között érkezett. Minden barátja üdvözli, ugyan is, kicsivel több, mint három hónapot töltött kint Amerikában, mint csere diák. Tegnap innen érkezett haza, pontosabban Henryhez, akivel a kiutazása előtt költözött össze szülői utasításra.

Sora P.O.V

Minden rendben ment eddig. Túl éltem az éjszakát és a reggelt is. Soha nem gondoltam volna, de boldogan megyek iskolába. Találkozhatok Kibumal és ezt azt elmesélhetek neki, persze sajnos nem mindent. Vannak dolgok, miket jobb, ha nem tud, mert csak nagyobb baj lenne belőle, amire senkinek sincs szüksége.

Eli leparkol a kocsival és én egyből ki is szállok őt és öccsét ott hagyva. Az egy dolog, hogy bizonyos okok miatt hozzájuk kellett költöznöm - aminek még mindig nem örülök -, de ez nem jelenti azt, hogy kitörő örömmel kell velük mutatkoznom. Azt hiszem őszintén elmondhatom, hogy nincs velük bajom, főleg Kevinnel. Ő aranyos és azt hiszem jól kijövünk egymással, még talán Kyoungjaet is eltudom viselni, így hogy  nem szólunk túl sokat egymáshoz.

Míg lépkedem a suli folyosóján eszembe jut Henry reggeli sms-e. "Meglepetésed a teremben. Légy vele kedves a kedvemért és ne fejezed le miután elmond neked ezt azt. " . Kicsit furdalta a kíváncsiság az oldalam, így igyekeztem a terembe, de mielőtt beértem volna hátra néztem, hogy a szöszi és testvére mennyire vannak lemaradva. Hát kár volt. Míg hátam mögé tekingettem szépen neki mentem valakinek és már csak arra lettem figyelmes, hogy egy tompa puffanást hallok. Azonnal előre kaptam fejem és magam előtt láttam egy lányt, aki ülve szedi össze széthullott papírjait a földről.

-         Ne haragudj, olyan bamba vagyok. - guggolok le elé, hogy segítsek össze szedni a szanaszét heverő papírosokat, majd a lány felé nyújtom a kezem, hogy segítsek neki felállni. Szerencsétlen gondolom rendesen megüthette magát. Miután felegyenesedett még ő kért bocsánatot.

-         Ne haragudj unni, figyelmetlen voltam és rossz helyen álltam. - hajol meg bűnbánóan, amire csak válaszként egy kerekedő szemet kapott tőlem.

-         Ugyan már. Hagyd ezt abba. Én nem figyeltem... Sora vagyok. - nyújtom a kezem felé, amire elmosolyodik.

-         Az én nevem is SoRa. - fogja meg kezem és ezzel együtt alig láthatóan meg is rázza. Elég fura nekem ez a helyzet. Ritkán találkozom saját nevemmel.

-         Ne haragudj, hogy megkérdezem, de mit keresel itt? Nem láttalak még erre fele.

-         Ebbe az osztályba fogok járni mától. - mutat be a terembe, ahova én is igyekeztem. Tehát még egy új osztálytárs. Talán ő lenne a meglepetés, amiről Henry írt? Na majd elválik.

-         Akkor mire vársz? Gyere be, senki sem harap. - mosolygok, majd ott hagyom a lányt és bemegyek a terembe.

Mikor beérek köszönök és szokás szerint mennék a helyeremre, de ekkor valaki a nyakamba ugrik.

Hong Ki *BiBi* P.O.V

-         Mond azt, hogy hiányoztam. - szinte kiabálom Sora fülébe, miután magamhoz szorítottam - Henry üdvözöl és üzente: Remélem nem fojtott meg az ajándék. - igen, én lennék az. Cseppet sem örülök az elkövetkező időszaknak, de Henry megkért s mivel belementem már nem hátrálok meg.

-          Lökött, téged megsütött a nap Miamiban vagy mi? - tolt el magától, majd egy kisebb fintor társaságában kikerült.

-         Sütött az már biztos. - mentem utána - Hiányoztál. - ültem le a padja előtt is székre felé fordulva.

-         Három hónap sok idő. Tudom, hogy lesz mit bepótolnod, de boldogíts mást engem meg hagyj békén a hülyeségeiddel. - dobta a padra a táskáját.

-         Boldoggá tesznek szavaid. - azt hiszem örülni fogok, ha idegesíthetem. Így jobb murinak tűnik, mint gondoltam volna. - Ma melletted fogok ülni, hogy bírjunk beszélgetni és tudjak neked mesélni.

-         Meg a frászt! Maradj csak távol tőlem.

-         Elolvastad te Henry üzenetét? - hajolok közelebb, hogy ne kelljen túl hangosan mondanom ezeket a szavakat - Meg kért valamire tudtommal. - bólintott, tehát tudomással vette, amit mondtam neki - Remek, akkor hozom a cuccom és bele is kezdhetünk, ha már van egy kis időnk. - keltem fel a székből, a táskámig sétáltam és magamhoz vettem. Mire vissza battyogtam volna Sorahoz két srác lépett be az ajtón. Számomra idegenek, de Henry mesélt róluk tegnap, így be tudom azonosítani őket. Mire új padtársamhoz érek a két fiú is oda ér és Sora elé ülnek le. A barna egyből hátrafordul és beszélgetni kezd padtársnőmmel és így oda a tervem, hogy ezt azt elmondjak neki. Ez nem dob fel túlzottan, de csak mosolygok és próbálok bekapcsolódni a beszélgetésbe. Majd éneken megkockáztatok egy levelezést, már, ha Sora hajlandó lesz rá.

***

Az óra pillanatok múlva kezdődik. Az osztályfőnök még a terem előtt vállt pár szót az új lánnyal, majd beinvitálja.

-         Jó reggelt! - állt az asztal mögé a tanár úr, amit minden diák hangos köszönéssel, felállással és meghajlással követ - Térjünk is a lényegre. - int kezével, hogy mindenki leülhet és ki lép ki az asztal mögül egészen a bútor oldalához a lány mellé - Új osztálytársatok érkezett. Most költöztek ide, ahogy Woo Sung Hyun - igen, ez Kevin rendes neve- és Kim Kyoung Jae. Remélem őt is olyan szeretettel fogadjátok, ahogy őket. Kérlek mutatkozz be és mondj el magadról ezt azt. - néz a megszeppent lányra, aki alig mer megszólalni.

-         Park SoRa vagyok, 18 éves. Egy hete költöztünk ide Busanból. Magán tanuló voltam eddig, kitűnő tanulmányi átlaggal. - szegény lánynak fogalma sem volt mi szokás ilyenkor mondani, így egy kisebb önéletrajzzal állt elő, amit egyes fiúk kitűnő érdeklődéssel fogadtak. Főleg Kevin, aki egy pillanatra sem vette le a lányról a szemét Hong Ki szerencséjére, aki egyből hozzá látott a levelezésnek, habár neki is megakadt  szeme a szép lányon. 

A bemutatkozás végeztével a lány leült megkönnyebbülve és így elkezdődhetett az óra, amit matek, angol, biológia és végül osztályfőnöki helyett ének követ majd. A szünetekben az új lányt szinte egy teljesen bezárt kör vette körül, aminek szemmel láthatóan örült. Még Kevin is ott legyeskedett egy egy alkalommal Hong Ki társaságában. Sora annak ellenére, hogy ő üdvözölte a lányt reggel, nem beszélgetett vele sokat. Kisebb sokként érte, amit Hongki írt neki osztályfőnökin. Még mindig azt próbálta megemészteni. Mivel az osztály egy kisebb kupacba vergődött elől, így a szőkeség és a hátsó padban ülő Sora csendben ültek egymásnak átlósan.

-         Ki ez a gyerek, aki melletted ül? - fordult hátra a Eli.

-         Lee Hong Ki vagy, ahogy Henry hívja Lökött. - motyogja Sora fejét támasztva a nagy "tömegre" nézve.

-         Nem tudom, hogy mire kellett ez Henrynek, de még nagy bajok lesznek ebből. - vet egy pillantást a nevetgélő "Lököttre".

-        Hidd el, nem csak te vagy erre kíváncsi. - ejti le a padra fejét a lány - Mi az, hogy én meg a Lökött? Jobban nem talált? - motyogja a padra borulva keseredve.

-        Össze illetek. Te is ugyan olyan ügyetlen és lökött vagy, mint ő. - nevette el magát Kyoung Jae és ezzel a mozdulattal előre is fordult, mielőtt Sora szúrós tekintetével találkozhatott volna. A lány nem mondott semmit, de nem is kellett, mivel Eli hallotta minden gondolatát és szemmel láthatóan jót nevetgélt rajta.

Oda haza Henrynél is zajlott az élet. Otthon intézte ügyeit, mielőtt vissza megy Fenghez elsimítani a dolgokat, ám a "főnöke" megelőzte. Három csatlósát elküldte Henryhez, akik egy kisebb erőfeszítéssel elfogták és elvitték Yifeng elé. Amint meg volt Henry és Feng közötti beszélgetés, mai inkább vita volt, az elfogottat levitték a pincébe. Ott kifeszítve kiláncolták és neki estek. Ahol érték ott verték. Henry sokáig tűrte az ütéseket. Valahol érezte, hogy ez lesz, de arra nem számított, hogy ilyen hamar. Mielőtt elveszítette volna eszméletét Feng lépett a dohos, koszos pince részbe.

-        Jól jegyezd meg - állt a fiú elé szigorú tekintettel - innen csak akkor léphetsz ki, ha én úgy akarom. - lépett közelebb a fiúhoz, majd megharapta. Szívini nem szívott egy csepp vért sem belőle, de a harapás elég volt ahhoz, a lassan kifolyó vér teljes eszmélet vesztéshez vezessen, ami majd azt vonja maga után, ha felébred kényszer álmából éhes lesz. 

Minden így volt kiszámolva. Mint köztudott Feng nem a könyörületeséről híres, így nagyobb kínzás alá vonja szófogadatlan tanoncát. Amint a megbízottak észlelik, hogy ébredezik betesznek hozzá egy áldozatot. Mivel alaposan össze verték és ki is vérezteték mindennél jobban fog vágyni a vérre. Feng ezt nagyon jól tudja, de próbára kell tennie és egyben meg kell leckéztetnie Henryt az árulásért, így Hara lesz, aki a dohos szobában össze lesz zárva vele. Hogy Henry rá veti-e magát és ezzel tudtára adja Harának mi ő, vagy hajlandó lesz annyira uralkodnia magán, hogy a titkot magában zárja? Nem tudni, de egy biztos.... Feng ezt páholyból nézi végig és az események alapján mérlegel a fiú további sorsáról. ...

17. rész

Kibum *Key* P.O.V

Jól el töltöttem az időt és ahelyett hogy meg nyugodtam, inkább még idegesebb lettem. Megálltam az egyik benzinkúton tankolni miután magamhoz vettem néhány holmit. Kimegyek a városon kívülre abba faházba, amiben évek óta nem jártam, ahogy a család többi tagja rendszeresen kijárnak. 

Két órás az út, ha a forgalom nem tesz keresztbe, így még sötétedés előtt van időm kicsit rendbe szedni a házat mielőtt nyugovóra térek, már, ha ezt meg tudom tenni. Megállok az egyik áruházba párnapra bevásárolni, majd megállás nélkül haladok célom fele. Fogalmam sincs mi a tervem ezzel az a erdős magánnyal, de tudom, hogy kell és ha ott maradok valami változni fog.

Egy régi faház van kicsit modernizálva. Egy hosszú híd vezet a házig. A ház mögött van a garázs, amit apámmal építettem pár éve, mikor egy teljes hónapot töltöttünk itt vakációként. Teszek egy nagyobbacska felfedező utat a házkörül pár kisebb gally után kutatva, amivel majd a tüzem élesztem fel. Ki gondolta volna, hogy csak ez a kis kutatás a szabadban ennyire megnyugtató lehet. Persze minden ugyan úgy bennem van, de most valahogy kicsit könnyebb, de ez által furcsa érzés is támad bennem. Mint, ha itt lenne a közelembe. Szinte tisztán hallom nevetését, kezét, ahogy derekamra fonódik, de be kell látnom ez csak egy képzelgés, amit saját agyam kreál, hogy talán kicsit jobban érezhessem magam, de kár érte. Csak az ellenkezője történik. Csalódott és bánatos leszek, s mivel egyedül vagyok itt az erdő majdnem közepén ki is mutatom. Fel lépek a hídra lenéztem és saját tükörképemmel találkoztam abban a kis patakban, ami a híd lábánál húzódik. Követett ugyan olyan sebességgel, ahogy haladtam a ház ajtajához, majd miután felléptem a veranda szélére eltűnt, így újra egyedül maradtam gondolataimmal, bánatommal. 

Beértem a házba és ott is a magány várt a hideggel karöltve. Idebent hűvösebb van, mint oda kint, így miután a kis előtérben levettem cipőm és csomagjaim a boltív alá pakoltam és a begyújtósom egyből a kőből kirakott kandallóba helyeztem. Kevés a fa bekészítve, így még mielőtt életet adnék a piros és sárga, meleget és talán megnyugvást adó tűznek. 

Besötétedett már és a tűz ropogásán kívül csak a tücskök ciripelését hallom. Ezt is csak ezért, mert annyira közel ülök a nagy ablakhoz, de így nagyobb teret látok be az égből és ezzel együtt a Holdból és csillagokból. Éjfél is elmúlhatott, mire elszabadultam a botozta kémlelésétől. Utoljára megraktam a tüzet és tőle kicsit távolabb a nem túl nagy kanapéra feküdtem egy vékony pokróc társaságában. Egy ideig még szemeztem a tűzzel, majd lassan elnehezedtek szemeim és álomba szenderültem.

Kevin P.O.V

Meg volt a vacsora, amit igaz, hogy később kezdtünk, de szinte ugyan akkor hagytunk abba. Chan elment, mert dolga volt, így hárman maradtunk a lakásban. Mindenki úgy hallgatott, mint, ha néma lenne. Igazság szerint ezt már megszoktam, ugyan is Elial nem szoktunk "testvéri" beszélgetéseket csapni és úgy, ahogy az iskolában csak akkor szólunk egymáshoz, ha nagyon muszáj.

Eli felment, mint mindig én meg Soraval lent maradtam. Többnyire én mosogatok, így ma is azt tettem, de szerencsémre segítő kezekre leltem. 

-         Eddig hogy tetszik? - motyogom, mag megkapom a következő adag mosogatni valót az új lakótárstól.

-         Ha őszintének kell lennem, akkor sehogy. Alig öt órája lehetek itt, de már elegem van belőle. Szép a lakás és a házi gazda is kedves, sőt, még helyes is, de nem nekem való ez. Igaz, hogy a családom levegőnek néz, de jobban szeretnék otthon lenni.

-         Majd megszokod idővel. - villantok egy erőt adó mosolyt, de nem talált célra ugyan is a lány rám se hederít, csak az eddig elmosott tányérokat törölgeti. 

-         Ja, vagy elmegyek innen egy szép napon...

-         Megígérted Henrynek, hogy itt maradsz. Itt biztonságban tud, ahogy mi is. Elial meg nem foglalkozz. Magának való. Mindig az volt és az is lesz. Ha nem bírod elviselni átjöhetsz hozzám és, ha kicsit nyugisabb lesz a légkör, akkor végül a saját szobádban lehetsz.

-         Remélem... - húzza száját az egyik irányba és itt abba marad a "nagy" beszélgetést.

Lassan minden a helyére került és egy jó éjt-tel lezártuk a mai napot. Én az én szobámba Sora meg Elihoz ment be. Egy jó darabig nem aludtam. Próbáltam megfejteni, hogy vajon miért kell Fengnek egy várandós lány. Végül is bármilyen ötletem volt mind el kellett vetnem, mert nem illett a képzeletbeli kirakósomhoz.

Reggelre hatalmas csörömpölésre kelek. Egyből kipattanok az ágyból és lefele veszem az irányt. Már meg előztek, habár még nem látom, de hallom, hogy Eli lent... hogy is mondjam... talán kiabál?!

Amint leérek szembesülök egy vagy több összetört tányérral. Bátyám épp azokat szedegeti össze és nem sokára rá Sora is megjelenik teljesen kómás fejjel. Senki nem kérdez semmit. Én is csak vigyorogva állok a konyha ajtajában, ami a szőkének fel sem tűnik, sőt még Sora kérdezése sem vagy csak nem akart.

Legyek jó testvér és segítsek neki, vagy hagyjam itt és a lányt is vezényeljem vissza a szobába? Ez elsőt választottam, habár annak ellenére elég csúnya pillantást kaptam.

16. rész

Henry P.O.V

Nehéz döntés, de azt hiszem így lesz jó. Meg kell Harat keresnem mielőtt nagy bajok lesznek. Az igazat megvallva tudom, hogy hol van, de fogalmam sincs, hogy hogy tudnám elhozni onnan úgy, hogy senkinek se essen bántódása. 

Nagy kalandozásomból Chibun zökkentett ki.

-       Szóval, akkor maradunk az első tervnél, vagy legyen inkább az utóbbi? - sóhajtozik a székében hátradölve.

-       Egyik sem biztos 100%-ra tehát oly mindegy. - felelek, míg ugyan azt a pontot figyelem, amit eddig - Lényegében mind a kettő ugyan az és úgy gondolom majd lesz, ami lesz, ok? - mosolygok rá magabiztosan, majd meghajolok és elhagyom az szobát. Épp készülök a nappalin átvágni, mikor Kevin a kanapéről utánam szól.

-       Aztán egy kalappal. - mosolyog, mire én vissza rá, de, amint  leveszem róla a tekintetem a mosoly eltűnik arcomról és a jelenlegi érzelmeim ülnek ki rá. Még szerencse, hogy már csak annyi dolgom van itt, hogy kilépjek az ajtón és elmenjek, sajnos.
Beülök a kocsiba és percekig csak a kormányt szorongatom. Nem akarok elmenni, vagy is nem akarom Sorat itt hagyni, pedig tudom, hogy így lesz a jó, de nem megy olyan könnyen, mint gondoltam. Kósza gondolataim egyike, hogy megkérem jöjjön le, hogy mondhassak neki velemit, de amint kikeresem a számát, inkább meggondolom magam, az anyós ülésre dobom a a készüléket és beindítom a kocsit. Egy utolsó pillantást vetek arra az ablakra, ahol ő pakolászik most és elmegyek. Bár csak ne lettem volna túl gyáva neki elmondani mit érzek, de, ha ezt megteszem és ott hagyom a fogam, nos hát... ismerem már annyira, hogy tudjam, magát hibáztatná és nehezen állna talpra, így meg, ha arra kerülne a sor Chibun azt hiteti el vele, hogy el kellett mennem egy időre és majd vissza térek. Úgy is elfelejtene évek múlva és legalább boldog lesz.
Lassan haza érek. A mai napom még itthon töltöm, hogy meg egyszer kétszer felkészülhessek lélekben a holnapi eseményekre. Beparkolok a garázsba, majd cuccaim össze szedve lépek be a házba a garázson belüli ajtón. Furcsa, mert úgy emlékeztem, hogy bezártam ezt az ajtót is, ahogy a többit is és most még is nyitva van, de nem törődöm vele túlzottan csak megyek egyenest a szobába, majd a fürdőbe egy forró zuhanyt venni. Amint végeztem egy melegítő nadrágot és egy sima fehér pólót vettem magamra, majd elterültem az ágyon. Kezeim tarkóm alá rakva bámultam ki fejemből egy darabig, amikor is csörömpölést hallottam a szobán kívülről. Először azt hittem, csak beképzeltem magamnak, de mikor újra halottam immár egy másik, de hasonló csörömpölést, illetve egy rövid duruzsolást, már más szemmel láttam az egészet.
Lassan és halkan kimentem a szobából egyenest a konyhába, mivel még mindig onnan lehetett hallani a csörömpölést. Mikor beléptem a konyhába meglepődtem.

-       Lökött, te mit keresel itt? - sóhajtozok, mikor végre kiveszi fejét HongKi a hűtőmből.
-       Csak kaját, mert megéheztem. - vigyorog azzal a szokásos hülye vigyorával, majd kivesz a rakat kaja mellé még valamit és becsukja a hűtő ajtaját. Lepakolja kezéből a zsákmányt az asztalra és ide rohan hozzám. - Annyira örülök, hogy végre láthatlak. - ölelt meg, mint kisfiú az anyát.
-       Lökött, te mit ettél mostanában? Bolondabb vagy, mint mielőtt elmentél. - nevettem, míg levakartam magamról.
-        Sok mindent, de nem eleget és most sem tudom, hogy mit egyek. - vigyorog még mindig hülyén rá, majd vissza veszi az irányt az asztalhoz.
-        Nekem mindegy, de jó, hogy vissza jöttél. Van egy feladatom a számodra. - ültem le a székre.
-        Oh, egy feladat nekem? - néz rám nagy boci szemekkel, míg leül a velem szembe lévő székre és egy almába harap.
-        A fura csajjal kell lenned, amíg nem jövök vissza. - kerekednek ki szemei a mondatom után.
-         De hát ő veszélyes rám nézve. Nem emlékszel mit csinált tavaly velem? Azóta is fáj a fejem. - simogassa meg a fejét egy furcsa arckifejezés mellett.
-         Nem gondolod, hogy egy tálca nem üt akkorát, hogy most is érezd? - nevettem el megama, mert vissza emlékezve szép jelenet volt az.
-         Te csak ne nevess, mert. ha azt mondom fáj, akkor fáj és kész. - mutogat, majd újra az almába harap.
-        Akkor húzz bukósisakot és meg van oldva.
-         Nincs, mert én nem megyek a közelébe. - makacskodik, akár csak egy 10 éves kis gyerek.
-         És egy bő vacsoráért cserébe? - vetem be a Jolly Jokert. Ez általában mindig beválik.
-         Rizzsel, hallal, misoval, kimbapal, kimchivel, pácolt csirkével és egy nagy szerel sütivel? - és bekapta a csalit, így én csak bólogatok. - Rendben -néz rám izgatottan - de még is meddig pontosan? - dől hátra a széken komoly fejet vágva.
-         Ne kérdezz annyit, inkább tusolj le, majd öltözz és mehetünk is vacsorázni és ott, majd mindent elmondok. - álltam fel egy almát elvéve és vissza mentem a szobámba, majd pillanatok múlva hallottam a fürdő ajtaját csapódni. - "Bocsi" - kiabált ki Hong a fürdőből, amire csak elmosolyodtam.

Hyo P.O.V

Pillanatok alatt az íróasztalon landoltam mindent lelökve magam körül. A papírok, ceruzák, tollak, dossziét és még a lámpa is a földön landolt nem kis csörömpölést hagyva maga mögött, de nem érdekelt semmi sem. 

Lassan elfektetett az asztalon kezét végighúzva mellkasomon, majd ugyan azzal a mozdulattal egyik combom kezdte el simogatni, lassan szoknyám alá nyúlva, hogy felnyúlhasson derekamhoz. Felmászott fölém, így szemem az övével találkozott. Még mindig ugyan olyan mosolyogó, mint rég. Ruhám alól kivéve kezét az arcomhoz nyúlt és meg simogatta. Érintése olyan gyengéd volt, hogy beleborzongtam és, ha akartam, ha nem nem tudtam neki ellenállni. Haragszom rá még mindig, hogy itt hagyott, de szívem mélyén minden mozdulatáért epekedek és az, hogy itt van előttem, ahogy érinti testem minden haragot kiöl belőlem. 

Míg szemeibe gyönyörködtem, ő közelebb hajolt és megcsókolt, úgy, ahogy még ezelőtt soha. Annyira bele voltam ajkaiba és nyelve játszadozásába merülve, hogy észre sem vettem, hogy egy könnyed mozdulattal a felsőm szét tépte mellkasomnál és így simogatta meg hasam, majd mind két kezét hátamhoz csúsztatta és magával húzva felegyenesedett ülő pózba. Ajkaink még mindig egymást falták. Kezem nyaka ívétől elindult az inge felső gombjáig, majd egy kisebb mozdulattal ki gomboltam, majd a másodikat, harmadikat és végül mind. A csókot megtörve néztem végig vágyakozva felső testén, ami ugyan csak úgy nézett ki, mint az utolsó ilyen pillantanál. Nem bírtam ki, meg kellett érintenem, s amint kezem bőréhez ért egy akkora adrenalin löketet kaptam, hogy nem tudtam magam türtőztetni. Amint kezem hasa aljához ért hátra löktem és nyakának estem. Hol kicsit, hol nagyon haraptam bele puha bőrébe, mag kezem változatlanul járta be szabad felsőtestének minden milliméterét. Égtem a vágytól és nem csak én. Kizártam mindent magunk körül és csak ő létezett nekem ebben a pillanatban. Lassan hajamba túrva választott el nyakától, hogy újra megcsókolgasson, és levehesse rólam szét tépem felsőm és  melltartóm.  Ajkaimról lehúzva ajkait nyakamhoz bújt és ott csókolgatott tovább kezével pedig hol fenekem markolászta, hol mellem simogatta. 

Mikor újra fenekem volt tenyerében lassan felült, ezzel engem is újra ülésre kényszerített, majd magához húzott és velem együtt lemászott az asztalról. Megfordult és engem lassan vissza fektetett. Fel akartam ülni, de nem engedte, hanem egy mosoly társaságában lassan kezét végig húzva testemen nézett rám és meg rá. Ujjait nerc harisnyám szélébe bújtatta és lassú, szinte kínzó mozdulattal vette le rólam, amit szoknyám követett, de az már gyorsabb mozdulattal került le. Ott feküdtem előtte egy falatnyi fehérneműben és vágytól égő tekintettel. Úgy éreztem, ha nem nem ér hozzám pillanatok múlva rá ugrok, de erre nem került sor, mert mire kigondoltam, újra mellkason kényeztette ajkaival. Bele túrtam hajába, szemeim becsuktam, alsó ajkam beharaptam és élveztem, amit egyre lejjebb és lejjebb halad testem csókolgatásával, míg el nem ért csókjaival leggyengébb pontomhoz...

15. rész

Feng P.O.V

Hihetetlenül szép és elállhatatlan. Így jellemezném azt a lányt, akit most épp táncoltatok. Soha sem gondoltam volna, hogy valaki képes úgy ki nézni, mint, akinek nem rég fogadalmat tettem, de ő meghalt... nem is olyan rég.
Kell nekem ez a lány a gyerekkel együtt és nem csak azért, mert annyira hasonlít a volt feleségemre, hanem mert a gyerek, akit vár a jövőm. Meg lett jövendölve és mondhatni sokat vártam már rá, de most itt van és nem engedem....
Még mindig táncolunk, de ezek az utolsó lépések, azután a délután többi programjai következnek. Ha jól sejtem - vagy is biztosra veszem - azt sem tudja ki vagyok, és így szerencsére azt sem sejti mi a tervem vele, de jó ez így.
A zene megszűnik, s mielőtt a következő elindulhatott volna kezét fogva elvezettem a nem túl széles, fekete bőr kanapéra s ott leülünk. Látom, hogy feszült és egy szót sem akar, vagy inkább nem mer szólni, de nem is várom. Nem kell nekem ide egy idegesítő hisztérika. Ha jól viselkedik én is úgy fogok, ha nem... akkor ki tudja, de neki biztos nem tetszene.
-         Meg vagy elégedve a szobáddal? - söpröm félre haját, miután kigyönyörködtem magam félénk arcán.
-         I... igen. - dadogja, de nem tudja eldönteni, hogy merre nézzen.
-         Helyes, ugyan is sokáig élvezheted vendég szeretetemet. - mosolyogtam, majd intettem egyet és az ebéd utáni vér adagom hozták oda. Belekortyolok. Úgy tűnik más valakit csapoltak ma meg, de kit izgat... a vér az vér. - Ma több programot találtam ki kettőnk számára, remélem azzal is meg leszel elégedve.
-         Haza szeretnék menni... - nyögi ki, mint, ha meg sem hallotta volna, amit az imént mondtam.
-         Az lehetetlen. Addig nem mehetsz el, amíg meg nem szülöd azt a gyereket. - na most rám nézett kerekedő szemekkel.
-        Mit akarsz egyáltalán tőlem? És a babával? Minek hoztál ide? És... - fogom be száját, mert ez a beszélgetés nem valószínű, hogy jó irányba tartana.
-        Maradj csendben hercegnőm és nem esik bántódásod. - nézek nagy barna, riadt szemeibe, majd gyengéden megsimítom arcát. - A délután első részében a házat mutatom meg, majd a nagy kertet és, ha jó kislány leszel elmegyünk együtt lovagolni. Mit szólsz hozzá?
-        Inkább a halál.
-        Jobb, ha tisztában vagy vele, hogy egy perc alatt megtudlak ölni, úgy, hogy észre sem veszed, szóval velem csak óvatosan emeld fel a hangod, mert a csinos kis torkodnak könnyen baja eshet. - simítom meg higgadtan a nyakát, mire ő elüti onnan kezem. Látom be kell még törni a kicsikét.
-        Úgy is megszököm, csak figyelj és akkor majd kereshetsz magadnak más játszó társat. - mondja flegmán, majd feláll, mint, aki indulni készülne, de ugyan hova menne?
-        Csak tessék, lehet próbálkozni, de hidd el... innen senki sem szökött még meg. - nevettem, majd megittam sietve az "italom" és kezét megfogva vezettem vissza az ebédlőben, ahol már Reiko várta. - Öltöztesd fel melegen utána hozd a dolgozó szobámba. - löktem oda Harat, majd ott hagytam őket. Az egyik fiam kérettem be a szobámba, majd kiadtam parancsba, hogy keressék meg nekem Henryt, ugyan is fény derült a kis titkára. Azt hitte van olyan eszes, hogy nem jövök rá mit csinál a hátam mögött? Végül is majdnem sikerült neki, de hát ő még csak egy tanonc, pedig sokra vihette volna, de, ha neki ez kell?...
Félóra múlva a lányok megérkeztek. Hara szeme villámokat szórt, de engem az nem érdekel, ha ellenkezik móresre tanítom és majd tudja mit hogy kell csinálnia. Lassan oda megyek Harahoz és megfogom puha kezét és elindulunk. Jön velünk Reiko is, mert van egy kis elintézni valóm és nem akarom magára hagyni a drágát.
A dolgozó szobám a ház közepén van szóval, ha azt nézzük majdnem el lehet jutni innen mindenhova...

Kyoung Jae *Eli* P.O.V

 Már majdnem otthon vagyunk és, ahogy látom, senki sincs beszélgetős kedvében, ami nem is baj, legalább nem fájdul meg a fejem a sok süket rizsától. Haza érve Chan már ott várt minket Henryvel együtt és beszélgettek, amíg meg nem láttak minket.
-         Oh, már itt is vagytok? - lépett közelebb Chan széles vigyorral.
-         Jöttünk volna hamarabb, de Elinak volt még egy kis dolga. - szólalt meg hátam mögül Kevin. - Ezeket hova tehetem? - tette le a csaj nálunk maradt holmijait.
-         Most hagyd itt, mert el kell dönteni melyikőtökkel fog aludni. - vette magához a szót Henry, mire Kevinnel összenéztünk.
-          Nincs elég szoba? Nem elég, hogy ide tolakodik, még valamelyikünk szobájába is be akarjátok rakni? - fakadok ki - Egyet mondhatok... hozzám biztos nem jön, mert, akkor élve nem menekül. - böktem meg Kevint, hogy jó lesz, ha mellém áll.

-        Igaza van Elinak. Ezt nem várhatod tőlünk, még egymást sem tűrjük meg, akkor egy embert és ráadásul egy lányt miért?

-        Beköltözhet egy másik szobába is, de ugyan az lenne, csak pepitában. Vigyáznotok kell rá ugyan úgy, mint eddig vagy is jobban. Én nem lehet itt és ezt ti is tudjátok, így rátok kell bíznom, de, ha nem akarja egyikőtök sem, akkor... - lép oda a lányhoz mosolyogva, majd vállainál átöleli és ránk néz - ... akkor Sora fog választani és, ha neki sem megy, akkor mind hárman egy szobába lesztek zárva és nem lesz vita. - Kevin hátrébb lépett és meg legszívesebben a fejem a falba vertem volna, de sajnos egy sem akadt épp a közvetlen közelemben.

A lány csak állt ott és hülye fejet produkálva bámult rám fejét rázva vagy Kevinre, legalább is gondolom én.

-        Hát én... - szögezte le tekintetét Sora - Őt választom... - mutatott rám, de reméltem csak rosszul láttam, így megfordultam és láttam, hogy Kevin rám mutogatott. Én kifogom törni a kezét, csak menjen el Chan. Az biztos ezt éppen nem ússza meg.

-        Hűha, valaki nagyon idegesnek tűnik. - jött oda Kevin a hülye vigyorával. 

Legszívesebben letöröltem volna ott helyben, de ahogy bele gondoltam, lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet, hogy a kis lány velem legyen. Ha jól sejtem tart tőlem nem is kicsit, így úgy fog viselkedni, ahogy én akarom. 

-        Nincs így drága kis öcsém - vettem fel egy "boldog" vigyort, míg a vállát fogtam meg - Ha jobban bele gondolok nagyon örülök, hogy vendégül láthatom a kis hölgyet. Igaza van Chanak. Miénk a feladat, akkor azt csináljuk rendesen, nem igaz? - ott hagytam Kevint, majd a lány mellé álltam, megfogtam a kezét és át vettem karomon. - Mehetünk? - éreztem, hogy minden tekintem rajtam van, s mikor elnéztem Soraról a többiekre... nos, hát legyen elég annyi, hogy voltak érdekes pillantások.

-        Hát de... most... ez igaz? - nyöszörögte Kevin, majd Henry oda ment hozzá, kissé hátba vágta, majd felkapta az egyik csomagot.

-        Gyere és segíts inkább felvinni a cuccokat. - nevette el magát Henry.

-        Örülök, hogy így alakult. - mondta Chan, míg Kev belekapaszkodott az meg maradt csomagba és ment Henry után - Rendezkedj be nyugodtan Sora. Ha valami kell szólj a fiúknak, ők majd intézkednek. - simogatta meg a lány hátát kedvesen, majd megfordult - Apropó... üdvözöllek közöttünk. - fordult egy pillanatra vissza  mosolygott és már el is hagyta a helységet.

Elengedtem a lány karját, majd fejemmel intettem neki, hogy ideje lenne a többieket követni.

Felmentünk. A srácok addigra, már lerakták a csomagokat és a többit kezdték el behordani a folyosóról. 

Sora P.O.V

Veszélyes döntést hoztam azt hiszem. Magam sem értem miért is hagytam, hogy Kevin mutogatásának engedjek, de így alakult. Abban biztos vagyok, ha védelmemről van szó, akkor inkább a látszatra erősebbhez kell húzódnom, mert lássuk be, Kevin még is csak véznább és nem hiszem, hogy olyan sokan félnének tőle, persze lehet, hogy én gondolom rosszul, de ki tudja. Mondjuk mind a ketten a közelemben lesznek, ezt Kevin megígérte, még amikor haza kísértek a suliból.

Miután csendben fel kullogtam új szobatársam mögött, felkészültem lelkileg arra, hogy ebből jól úgy sem jövök ki, már, ami az "együtt" élést illeti a szőkével. Mindig morcos és ellenszenves, de nem csak velem, hanem mindenki mással is. Attól tartok, hogy hosszú távon én is át veszem a stílusát, amit nem akarok, így minden erőmmel azon leszek, hogy inkább ő változzon, mint én, persze remélem jól sül el a dolog. 
A szobába lépve elém tárult a nem kicsi helység. A szoba méretéhez nézve a bútorzat igen csak kevés. Lassan elkezdek kipakolni a nekem szánt helyre. A fiúk duruzsolna a szoba túl oldalán. Nem hallom mi a téma, de sejtem, hogy én lehetek.
Az első bőröndöm sem pakoltam ki, de Henry oda jött.
-          Légy jó kis lány és vigyázz magadra. - mondja miközben a bőröndöm cipzárját piszkálja.
-          Ne beszélj úgy, mint, ha örökre mennél el. - fogom le azt a kezét, ami ott matat a cipzárral.
-          Örökre? - néz fel rám - Nem, örökre nem megyek, de nem tudom, hogy mikor találkozunk újra. - húzza el száját az egyik irányba.
-          Hamarosan, meglátod. - mosolygok rá vigasztalóan, habár jelen pillanatban ettől a búcsúzkodás félétől nincs jó kedvem.
-          Mindegy, nekem mennem kell. - húzott oda magához és  jó szorosan megölelt, persze én egyből vissza öleltem és itt kezdett el a mosoly szomorúsággá válni arcomon, s, ha ez nem lett volna elég, már a könnyem is menekülni akart szememből. - Szeretlek... - súgta oda azt, amit tőle nem lehet sűrűn hallani.
-          Én is szeretlek. - válaszoltam, majd eltolt magától és a megszökött víz cseppet letörölte arcomról - Ne símogass, még rosszat gondolnak - vettem viccesre, hogy egy kicsit mind ketten viruljunk.
-         Amint tudok jövök.... szia. - adott egy puszit, majd sarkonfordult és Kevin társaságában kisétált a szobából.
Ha a szöszi nem lett volna ott biztos engedek a csábításnak és alávetem magam egy nagy bőgésnek, de nem hiszem, hogy ez jó fényt vetett volna most rám, így össze szedtem magam és elterelve gondolataim folytattam a kipakolást. 
Annyira el voltam gondolkozva illetve lefoglalt a pakolás, hogy észre sem vettem, hogy Eli a hátam mögött áll. Ezt is csak onnan tudtam, mag, hogy megbökött, majd mikor megfordultam rá mutatott a székre. Néztem, mint a hülye, hogy mit akar pontosan, de, ha a sejtésem nem csal, akkor azt, hogy üljek le. Hát így tettem. A székkel szembe volt az ágy, ő oda ült le, majd nagy levegőt vett és elkezdte mondani a mondókáját.
-         Ugye tudod, hogy az előbbi színjáték miért volt? - felhúztam a szemöldököm, de nem válaszoltam - Ha nem hát elmondanám, hogy Chan a főnök itt szóval neki kell engedelmeskedni. Tudom, hogy rám bízott volna, mert mindenki között én vagyok minden szempontból a tökéletes. - mondta elégedetten, habár ebben inkább csak a nagyképűsége mutatkozott meg, amit én már eddig is ismertem - Ha sikerül később megbeszélne vele, akkor te nem leszel itt, ugyan is nem tudom elviselni olyan személy jelenlétét, akiből jó vacsora lenne számomra.
-         Vacsora? - csúszott ki a számon hirtelen, miután ezt meghallottam.
-          Úgy ám... és még milyen, szóval igyekezz tőlem távol maradni és nem fel húzni semmivel, mert elégtételként ott fogok szuszogni a nyakadnál, amit egy fájdalmas harapás fog követni. - húzodott mosolyra szája.
-        Értem. - válaszoltam, mint, ha csak egy matek példáról lenne szó - Ennyi lenne a mondani valód, Mert van még dolgom nem kevés. - nem mondott semmit, csak oda jött hozzám és lassan közeledett arcával arcomhoz, amire én csak húzódtam hátra.
-        Addig beszélsz ilyen könnyelműen, amíg nem érzed meg igazából milyen egy vámpír harapása. - mondta halkan, míg folyamatosan a szemembe nézett - Utoljára mondom, vigyázz magadra kis lány, mert túlságosan is hívogat  a véred és a vérnek én nehezen tudok ellenállni. - söpörte hátra hajam jobb vállamon, majd közelebb hajolva nyakamhoz úgy szimatolgatott, mint mikor a konténer mögött bujkáltam attól a férfitól. 
-         Jó. Értettem, világos, csak menj a nyakamtól most rögtön. - toltam el magamtól annyira, hogy fel bírjak állni. 
-         Helyes. - egyenesedett ki, majd megfordult és ő is kiment a szobából. Most már csendben és zavartalanul pakolhattam tovább.