23. rész

Kibum *Key* P.O.V

Volt egy nap, azaz a tegnapi, amit teljesen céltalanul töltöttem el. Bolyongtam az üres kis házban. Itt-ott megpihentem és gondolatimba mélyedtem. Céltalanul...egyedül próbálok olyan rejtélyt megfejteni, amit, ha mélyen magamba nézek tudod soha nem oldhatok meg. Sivár egy világ ez így. Ahelyett, hogy a rendőrségen verném valami asztalát, hogy keressék meg itt rohadok és sajnáltatom magam. Rengeteg kép villan be az eltűnés előtti időről.

Éjjel álmodtam. Én nem hiszek az ilyenekben, de olyan érzésem volt, mint, ha az álmom itt létem okát mutatná meg. Ha jobban bele gondolok csak egy érzés volt, hogy ide kell jönnöm, de lehet, hogy jobb lett volna, ha nem nem hallgatok erre a megérzésre. Senkiről nem tudok semmit és ők sem keresnek. Szép barátok mondhatom...

Még csak most kel fel a nap. Az elő sugarak oly szépen terülnek el a fák törzsei között meghúzódó avarban, hogy teljesen azt a hatást keltik bennem, mint, ha csak egy jól berendezett stúdió egyik kellékét nézném. Csendben bámulom homlokom az üvegnek támasztva. Behunyom szemem, de megint csak Őt látom és az álmom, ami itt pereg le szemem előtt újra és újra. Azt hiszem, ha így folytatom közel leszek ahhoz, hogy saját magamban vesszek el. Levegőznöm kell...

A reggelit úgy nyomtam le szó szerint a torkomon. Nem esett jól, de nem hagyhatom magam el annyira, hogy lábra se tudjak állni, főleg, hogy ma mászkálni akarok az erdőben. Igaz, hogy nem társaságnak számít a madarak csiripelése vagy az erdei állatok különböző neszei, de nekem most az is jobb, mint, ha ülnék és teljes sötétség borulna elmémre.

Elhagyom a házat, ami eddig csak a sanyarú kétségeim központja volt és bele vetem magam a természetbe. Lassan haladok előre céltalanul. Jól gondoltam akkor, mikor azon járt az agyam, hogy a világ attól nem szűnt meg és kicsit sem hagyott fel szokásos élet ritmusából.

Bujkálok az alacsonyabb fák ágai között. Néha-néha egy-egy magasabb sziklára lépek, pedig simán át tudnám lépni azokat, de nem. Én, mint kisgyerek nem hagyhatom ki egyik lehetőséget sem. A fa ágai alatt is van, hogy úgy bújok át, mint, ha átlendülni készülnék egy kisebb akadály felet. Bár csak tényleg így lenne...

Rövid idő alatt tettem meg igen nagy távot. El is fáradtam valamelyest, de még nem eléggé ahhoz, hogy vissza vonulót fújjak a sétámra. Tovább haladok rendületlenül, mint egy tiszta szívvel harcoló katona. Kiértem egy kis tisztásra, de tényleg kicsi. Alig lehet száz méter széltében és hosszában is. Ugyan azt az utat folytatom tovább, amit eddig elgondoltam. Csak egyenesen előre, így kisebb lesz az esélye annak, hogy eltévedek. Ha így lenne az végzetes lehet rám nézve. Se mobilt, se semmilyen túlélő felszerelést nem hoztam magammal, csak egy képet Róla, de azzal semmire sem mennék, ha úgy hozná a sors. A kis tisztást elhagyva újra az erdőbe érek. Hátranézek, de még magam sem tudom minek. Rossz érzésem van, de csak azóta, mióta az erdőnek ebbe a felébe léptem. Pár lépésenként megtorpanok. Lassan üldözési mániám lesz? Mert tényleg olyan érzés az, amit most érzek. Fülelek és pár pillanatig a lélegzetem is visszafojtom, hátha igazam van és valaki követ, de még sem. Nagyot sóhajtok -de csak saját magam megnyugtatása végett. Megint elindulok, de már nem engedem, hogy bármilyen hülye megérzés gátat szabjon utamnak. 

Újra csak nagy távot tudhatok magam  mögött. Nem túl rég pihentem meg egy kidőlt elég öreg fa törzsén. Azt hiszem a rossz érzésem elszállt vagy csak nem figyelek rá? Mindegy is, örülök, hogy nincs most már velem, így legalább nyugodtan haladhatok tovább...

-         Az rohadt életbe! - üvöltök fel, mint egy fél örült. A lábamba egy erős fájdalmat éreztem. Mikor odanézem nem láttam mást, mint egy rozsdás medvecsapdát. Lerogytam a földre, amitől a lábam meg feszült a csapdában. Erre az érzésre csak egy nagyot tudok kiáltani és a seb felett elmarom lábam, mint, ha ezzel valamit is enyhíthetnék a fájdalmamon.

-         Ugyan melyik elvetemült, féleszű idióta rak ide ki medvecsapdát, mikor ilyen állatot csak az állatkertben lehet látni? - bosszankodok csak úgy egymagamban, míg próbálom szétfeszíteni azt, ami a lábamra olyan remekül ráharapott. Ezzel nem fogok semmire sem menni. Ha egy kicsit is sikerül a szorításon enyhíteni az erőm elhagy és újra belém hasít a fájdalom. Lassan, de biztosan szökik ki testemből a vér és én csak nézem, mint ihlet hiányos költő az üres papírt. Most kiabálhatnék vagy őrjönghetnek, de ugyan mit használna? Semmit. Egyedül vagyok és feltételezem a csapda rozsdásodásból, hogy a gazdája sincs a  közelben. Tessék a rossz megérzés... itt van, életnagyságban a lábamra marva. Dühöm, csak egy valami táplálja, még pedig, hogy a halálon jár az eszem. Ha nem  jön erre senki és nem segít leszedni ezt a vackot rólam vagy elvérzek vagy vérfertőzésben vesztem életem. Hm.. nem is tudom melyik lenne a jobb.

Oda vonszoltam magam az egyik fa törzsének, azaz kiszemeltem magamnak halálom helyét. Lassan neki dőlök gondterhes sóhajokkal. A lábam fájdalmát nem érzem, a szívem sokkal jobban fáj. Fáj, mert nem tudom hogy van, nem láthatom arcát, nem búcsúzhatok el tőle, nem mondhatom el mennyire szeretem...szerettem. Belenyúlok zsebembe és a képét húzom elő. Szikrázó, gyönyörű mosolya, igazat mondó, mindig mosolygó szemei néznek vissza a színes fotópapírról. Olyan törékeny, olyan angyali...olyan tökéletes.

Lassan végig húzom ujjam hegyét arca élén, mint, ha igazából is érinthetném most. Könnyeimmel küszködök, de nem engedhetem meg magam, hogy a bánat foltjai elfedjék szemeim. Látni akarom s, ha már életem utolsó perceit is nélküle kell le élnem, akkor legalább az ő mosolyával hagyjam el ezt a világot. Lélegzet vételem lassul, de csak mert én így akarom. Felnézek a kék égre, amit alig díszít pár kis fehér felhő. Behunyom szemeim és nagyot szippantok a friss levegőből. Sikerül egy könnycseppnek elszabadulnia. Végig folyik arcomon, amitől előtör belőlem a halk zokogás. Fejemben csak az Ő neve ismétlődik szüntelen. Újabb mély levegőt veszek, hogy megszakítsam zokogásom. Nem megyek azzal sem sokra, ha itt itatom az egereket. Kinyitom szemeim és a lábamra szegezem. Úgy nézem megint, mint, ha elbűvölt volna, majd tekintetem megszakítva újra a képre nézek. A könny útjait letörlöm arcomról, majd a lefele biggyesztet ajkaim mosolyra változtatom. De hogy miért mosolygok? Az oka nem más, mint, hogy, ha engem még is itt találna a végzet tudom, hogy van olyan fiú, aki vigyáz majd Rá és gyerekemre, akit ott hord a szíve alatt. Igen, van olyan férfi, aki százszor jobban megérdemelné Őt, mint én. Talán jobb is így. Nem tudok rá vigyázni, mert, ha megtettem volna itt lenne mellettem... vagy is nem itt, hanem otthon, a lakásba. Tervezgetnénk a jövőnk, majd a gyerek jövőjét. Remélem a gyerek lány lesz és rá fog hasonlítani. Tudom, hogy Hara szeret, így, ha a szerelmünk gyümölcse rám hasonlítana, akkor egész életében az én jelenlétem egy részével szembesülne. Ezt nem akarom. Így tudni fogja, hogy kitől van, ami egy kín marad neki, főleg az elején, később pedig, ha szerencsém lesz homályba merül emlékem és boldog lesz.

Míg szerelmem nélkülem leélni készülő jövőét álmodtam meg egyre több vért vesztettem. Igen szép vértócsa volt a seb alatt. Úgy tűnik a sorsom tényleg meg van pecsételve... érzem, ahogy egyre jobban gyengülök...

Csukott szemmel vártam a halálom pillanatát, Hara fényképét kezemben tartva, mikor hangokat hallottam meg. Ki akartam nyitni szemeim, de nem tudtam. Azt hiszem túl sok vért vesztettem ahhoz, hogy megmozduljak, vagy csak egy szót is szóljak. Ha úgy kell lennie. akkor megtalálnak, ha nem, akkor tudjuk, hogy mi lesz, ám a sors kiszámíthatatlan.

Nem telt el sok idő a hangokat erősebben hallottam. Egészem olyan volt, mint, ha itt mondták volna tőlem alig pár méterrel. Így is volt. 

-         Nocsak, nocsak... fogtunk valamit. - kacarászik az amelyiknek mélyebb volt a hangja. Összesen két hangot hallottam, így feltételezhetem, hogy ketten vannak.

-         De hát ez halott! - lökött meg a kissé vékonyabb hangú. Nem mondtam semmit és nem is mozdultam, de egy halk nyöszörgésre még volt erőm, így hát azt el is lejtettem.

-         Te... ez nem az a csaj? - érzem, ahogy ujjaim közül egy pillanat alatt eltűnik a vékonyka lap, amin Hara pontos, de kicsinyített mása van.

-          Tudja a franc! De azzal ne foglalkozz. Egyél mielőtt kileheli a lelkét! - mondja szinte parancsolóan a számomra fiatalabbnak tűnő. Muszáj volt rájuk vetnem egy pillantást, de tényleg csak annyi volt. Rendesen meg sem tudtam nézni vonásiakat, csak arra tudott ez a kevés idő nekem szolgálni, hogy valahogy megtudjam őket különböztetni, ah nem is beszélnek.

-         De, ha ez az idióta annak a csajnak valakije és ilyen közel jár hozzánk, akkor biztos nincs egyedül. Csak gondolkozz már egy kicsit, ha ezek... - fojtaja belé a másik a szót, mielőtt kikotyogna valamit a jelenlétemben. Legalább is gondolom én.

-        Fogd be a pofád, de idióta! Nem látod, hogy él, te meg itt jártatod azt a nagy szád feleslegesen! - erre a másik nem mondott semmit én meg nem igazán értettem, hogy miről hadoválnak ezek ketten itt, csak annyit fogtam fel, hogy Hararól, a szerelmemről van szó és, hogy közök van hozzá valahogy.

-        Akkor most eszünk vagy nem? - szólal meg  a mély hangú újra.

-        Nem. Elvisszük Feng mesternek. Majd ő kitalálja mi legyen vele... persze, ha addig kihúzza. -  mondta gúnyosan a másik, legalább is én hallás alapján ezt gondolom. 

Nem telt el talán tíz másodperc sem és valaki felemelt a földről, majd a vállárra rakott. Mivel a lában kissé hirtelen érintette az a finomnak nem mondható mozdulat magamban felordítottam. Kinyitottam egy picit szemeim és csak az lehullott leveleket, füvet és kedvesem fényképét láttam. A szemetek eldobták a számomra legkedvesebbe tárgyat. Megerőltette magam jobban kinyitottam szemeim és a képet néztem. 

-        Ég veled szerelmem... - tátogtam el e szavakat, majd minden erőm elhagyott, szemeim elnehezedettek és elfeketült minden.

SoRa P.O.V

Hát igen. Itt vagyok a suliban. Közeledik a testnevelés óra és, ha jól sejtem, akkor már az új tanár úrral. Ja, persze, új... Lehet, hogy másnak az, de nekem nem. Ha jobban belegondolok nem bírom a pofáját ennek a beképzelt majomnak, de muszáj elviselnem. Hyo pasija, hurrá! Nem elég, hogy a kastélyban alkalmatlankodik két év után, hanem, majd még itt is. Be fogom tartani kérését és úgy csinálok, mint, ha itt sem lenne. Jó színész vagyok. Mindenki azt hiszi - persze Hyo unnie kivételével -, hogy én egy ártatlan bárányka vagyok, közben még sem. Ha akarok tudok sorozat gyilkos, agresszív vadmacska vagy hasonló tulajdonságokkal megáldott valaki. Persze. Általában szerény vagyok, mert nem szeretem kimutatni a fogam fehérjét. Szeretek meglepetést okozni másoknak. Ugyan azt nem tudom, hogy Hero mit tud rólam vagy mit nem, de nem is érdekel addig, míg nem kezd el nekem parancsokat osztogatni.

Lassan bevonulunk az öltözőbe és átöltözünk. A suli udvarán lesz a sorakozó. Elől a lányok, mögöttük a lányok. Amíg meg nem jön Kim tanár úr, addig szavadon mászkálhatok, ám amint megjelent egyből jön a sorakozó. Megtörtént a névsor olvasás, majd engem félre hívott a többieket meg elküldte futni.

-       Akkor dalolj nekem madárkám. - fogta úgy maga elé a naplót, mint egy igazi, vérbeli tanár. Igazság szerint érdekelne, hogy hogy sikerült a nagy semmiből csak így tanárként bekerülnie.

-       A kincsünk Lee So Ra. - mutattam a lányra - Állítólag ő a pasija, Lee Hong Ki - mutattam a "Lökött" néven futó fiúra - és a két srác, aki figyel rá Kim Kyoung Jae és Woo Sung Hyun. - mutattam meg őket is, persze, nem feltűnően. Kevinen megakadt a szemem, ahogy ott nevetgélt Sora mellett. Bármilyen különös is, felkeltette az érdeklődésem a fiú, habár nem kell eltúlozni, csak valamennyivel többször akad meg rajta tekintetem, mint a többieken.

-       Nocsak. Igen szép társaság. - nevette el magát - Még valami? 

-       Egyenlőre legyen ennyi elég.. tanár úr. - fintorogtam egyet, majd csatlakoztam a többiekhez.