Nem tudom mi történik velem. Az utóbbi időben egyre furcsábban viselkedem, és ez a mostani csak hab a tortán. Myungsoo kutyvaléka ide vagy oda, sem magyarázhatja meg a viselkedésem. A látomás, az érzékeim, és már az agyam is egyre inkább azt sugallja, hogy; itt nincs minden rendben!
Eli átvezetett a nappaliból az egyik vendégszobának szánt helyre. Bár itt vagyok egy ideje, ide még egyszer sem tettem be a lábam. Talán, ha nem vagyok ennyire lesokkolódva magamtól, még el is ájulnék a helytől, hiszem kifejezetten szép. Sokkal, de sokkal szebb, mint az eddig bejárt házrészek. Biztos vagyok benne, hogy ez a ház még fog nekem meglepetéseket okozni.
Idehozóm meglehetősen dühösen és kérdőn nézett rám. Állkapcsa meg volt feszülve, ahogy karjaiban az izmok szint úgy. Ha nem lettem volna annyira elfoglalva saját magammal, még valamilyen ízes megjegyzést is teszek jelenlegi kinézetére. De ekkor a sajátoméra is tennem kellene. Arra meg ugyan nem fogok. Hajam kócos volt, arcom fehér, és a szemeim még mindig a fehér-kék színben világítottak. Ezt is csak onnan tudom, hogy közvetlen Kyoungjae mögött egy ovális, fekete-ezüst keretű tükörben láttam magam. Előtte pedig, egy pillanatra talán, mint, ha kikerültem volna saját testemből, és mint, csak külső megfigyelő lennék az egész eseményben. Még mindig reménykedek abban, hogy csak álmodom, de mint mindig, most sem azt teszem.
Hosszú hezitálás után Eli is megszólalt. Először nem értettem, hogy mit mond, mert kissé zavarosak voltak szavai, de mikor majdnem üvöltött, már tisztult a helyzet.
- Mi a fészkes francot csináltál!? - Emeli fel karját, ezzel jelezve, hogy a kérdést most inkább Kevin irányába célozza. Bármit is, nekem sincs fogalmam róla, de ezt hogy magyarázzam bele abba a csöppnyi agyába? Szinte lehetetlenség, mivel mindig csak azt érti meg, amit akar, ez meg szerintem amolyan "mond el, hogy hogy csináltad" típusú kíváncsiság. Persze csak szerintem.
- Ha tudnám, én volnék a legboldogabb... - dünnyögöm neki oda, míg kikerülve, a tükörképem vizsgálgattam. Amit láttam egyszerre volt rémisztő, és hippervagány.
Mindig is gondolkoztam valamilyen átlagon felüli lencsén, de sose jutottam el odáig, hogy be is ruházzak rá. Most meg egycsapásra csak úgy lett egy, ráadásul kínoznom sem kell szemeim a lencse berakása miatt. Sápadtságom ellenére vigyorogtam tükörképemre. Megnézegettem magam mindenféle frizurával, és tökéletes volt minddel. Jó, hát ugye nem álltam neki ott vasalgatni, göndöríteni, csak ide oda fésülni, hanem csak úgy nagyjából fogtam, húztam, vagy göndörítettem össze. Ahogy ott nézegettem magam, rájöttem, hogy nagyon szép vagyok. Ezt most nem iróniából mondtam, hanem úgy is gondoltam. Úgy éreztem, hogy nem igen akadna tőlem szebb lány a világon, márpedig vannak kihívók. Tökéletesnek láttam egész valóm. A hibáim, amik eddig szemet szúrtak, eltűntek, és csak egy tökéletes, már-már csak photshoppal elérhető nőt láttam. Nem is kislányt, vagy lány, hanem nőt.
- Hé, hozzád beszélek! - Rántotta meg karom Eli, amire kénytelen voltam saját magamról levenni szemeim.
- Hallok én mindent, nyávogós barátom. - Vigyorogtam rá. A tudat, hogy nagy kárt nem tud most bennem tenni, bátrabbá tett. Az a Sora, aki belépett ide eltűnt, és helyét a sokkal bátrabb vette át.
- Akkor beszélj! - Ült le a szoba közepén lévő fotelba, ami velem volt szembe, mikor megfordultam. Nekitámaszkodva a tükrös szekrénynek, sóhajtottam. Nem tudtam neki mit mondani, viszont addig nem hagy békén, míg nem állok neki elő valamivel. Tehát le kell szerelnem egy mesével. Már csak az a kérdés, hogy túlozzak, vagy ne? Egyébként is, mindegy mit mondok. Úgy sem hinne nekem, akkor meg...?
Bár jól esett volna egy nagy adag hazugságot összehordani, én még is azt mondtam el neki, amit láttam, míg kiütött állapotban fetrengtem az ágyban. Semmit nem tudtam leolvasni arcából. Megint. De nem is nagyon zavart. Én elmondtam az igazat - ha már rávettem magam -, így ossza be azt. Ha tetszik tetszik, ha nem nem.
A nap további részében egyedül voltam, szinte. Mikor visszakerültem az Elial közösen lakott szobába, nem volt semmi máshoz sem kedvem, csak feküdni. Egyrészt, mert fájt a fejem, másrészt, meg most olyan érzésem van, hogy nagyon nem vagyok szívesen látott a házban. De ez van. Ők rángattak ide, ők kevertek bele, hát igyák meg a levét. Chibun látogatott meg pár percre kora délután. Mostanság nem láttam, s bár ő lenne a két idióta főnöke, igen keveset tartózkodik itt. Annyira mondjuk nem is nagyon érdekelt a dolog, csak hát még is most eljött és személyesen. Ő maga, nem üzenve. Ezt furcsálltam, de biztos voltam abban, hogy hallotta azt, ami történt, így nem vetettem neki nagy feneket. Különösképpen nem próbált meg belőlem semmit sem kiszedni, így kissé kínos beszélgetés után elment, én meg pihentem tovább.
Fejzúgásom, és gondolataim közepette megszunnyadtam. Valami kopogásszerűre ugyan felriadtam, de mikor felálltam megnézni, hogy honnan jön, a lábaim összecsuklottak, és megint sötétség lett.
Visszakerültem Byunghun oldalára. Ugyan oda, ahonnan eljöttem. Éppen annál a mozzanatnál tartottunk, mikor az az idegen jött és a fülébe súgott. Ahogy akkor, most sem hallottam semmit, de kevésbé érdekelt, mint akkor, így helyette csak tettem egy lassú forgást. Mindenhol sírok voltak, vagy kripták. Egy-egy kóbor tuja törte csak meg ezt a végeláthatatlan márványtengert. Kevés szép, és új síremlékek voltak ott. Legalább is körülöttem. Az írásokkal nem foglalkoztam, mert annyira nem akartam elmélyülni benne, csak az időt akartam eltölteni, míg pusmogtak a fiúk. Mikor visszaértem a kiinduló pontomra, a srác meghajolt és szélsebesen távozott. Byunghun szeme ugyan olyan árnyalatban pompázott még mindig, mint az enyém a nap nagy részében. A történések miatt, őt is vonzónak tartottam. Míg magam egy kicsit ijesztőnek, őt kicsit sem. Lehet, hogy az előző találkozásnál volt bennem egy kis félsz tőle, de az mostanra megszűnt. Inkább csak ámulattal csodáltam szemeit, és enyhén szögletes keretezésű arcát. Nagyon imponált.
Újra belé karoltam, s mentünk tovább a macskaköves hosszú járdán. Jó érzéssel töltött el mellette lépkedni. Egyfajta kellemes kisugárzás áradt belőle, amitől minden porcikám nyugodt volt. Mint mondtam már, olyan érzés, mint, ha otthon lennék. Sokat nem kérdeztem tőle, csak merengtem a Holdra, és, ha nem Byunghun arcát, akkor azt csodáltam.
- Szép igaz, Úrnőm? - Fogott rá balomra kicsit erősebben, de még is gyengéden.
- Igen, az. Úgy érzem, hogy a világ egyik legszebb pontja. - mosolyogtam rá.
- Selene ezt biztos bóknak vette... - mosolyodott el. Nekem meg csak egy gondolat járt a fejemben. Ki az a Selene? Tanácstalanságom megéreztette, mert folytatta. - Tudod, Selene a Hold istennője. Helios és Eos testévére, Hyperion és Theia lánya. Végül is mi nem foglalkozunk vele. A Holdünnepélyen ugyan úgy tisztelgünk előtte is, de nem vagyunk közvetlen kapcsolatban, így nem is pocsékolnék rá több szót. Remélem ezt nem veszi sértésnek és te sem Sola. - Gondolom, hogy nem, de hát nekem ez már így is kacifántos. Addig értem, hogy görög mitológia, de soha sem érdekelt annyira, hogy így eszembe jusson minden róla. A Hold az nekem hold. Semmiféle istennő nem jut róla eszembe, ezt meg úgy érzem rövidesen elfogom felejteni, de hát mindegy. - Aggódsz az ünnep miatt? - terelte át a szót.
- Nem. Kicsit sem. Inkább várom már...? - néztem rá félve, mert fogalmam sem volt, hogy mit kellene rá válaszolnom. Remélem, hogy ezzel jó pontot szereztem.
- Örülök. Sok követője, alattvalója, szolgálója és csodálója fog megjelenni. Természetesen mint mindig, most is veled leszek, én istennőm. - mondta ki úgy, mint, ha tényleg egy isten lennék. Pontosabban istennő.
- Byunghun, még is milyen ünnep lesz ez pontosan? - Tértem rá az engem inkább foglalkoztató kérdésre. - Értem, hogy valami miatt engem ünnepeltek, de még is mi okból, és hogy? Hol voltam eddig, és egyáltalán ki vagyok, hogy ekkora cécóra készültök?
- Oh, azok a nyomorult emberek. Elrontották a gyönyörű szókincsed. -Állt meg, s fordult elém. Bal kezét felemelve megsimogatta az arcom. Keze hűvössége megborzolta érzékeim. Szép szemeivel végigmért, majd nagyot sóhajtott halkan. - De a szépséged legalább meghagyták. - Pislogtam, és próbáltam felfogni a dolgokat. Nem értettem, hogy mi baj a beszélőképességemmel. Mióta megtanultam a folyékony beszédet, azóta nem volt gondom vele. A szókincsem is inkább bővül, mint sem csökkenne. Ami tény, az tény, hogy Byunghunnak van egy kis akcentusa. De csak épp akkora, amekkora nem igazán észrevehető, csak, ha nagyon figyelünk. Hozzá képest szerintem én szebben beszélek. Vagy mégsem?
Gondoltam, hogy ezt illik megköszönni,. Itt mpst pontosabban a bókra gondoltam a szépségem miatt, így féllépést távol állva tőle meghajoltam. Mikor visszaegyenesedtem a fejét rázta.
- Ezt többé ne, Úrnőm. Te nem csinálhatod ezt. Senkinek! Egy halandó, vagy faj sem érdemli meg a legnemesebb bókod. Nem méltó rá senki csak az istenek. - Emelte fel állam, és kiegyenesített. Soha se szerettem királylányosat játszani, ha nem úgy játszhatom, ahogy én akarom.
- Ez csak egy meghajlás. Nincs benne semmi csak némi tiszte...
- Csitt, Sola. Kérlek, ezt halasszuk későbbre. Mindenben segíteni fogok neked, hogy visszanyerd igazi éned, de nem most. Mutatni szeretnék neked valamit. - Fogott rá karom helyett kezemre, s kicsit sietősebb léptekkel vágott be az egyik keskeny útra a sírok között.
2014. május 26., hétfő
2014. május 25., vasárnap
38. rész
Mikor pilláim kissé megemeltem, nem láttam semmit. Teljesen olyan érzés fogott el, mint, ha megvakultam volna, de az újabb próbálkozások után egyre tisztább lett a kép. Otthon voltam. Nem az igazi otthonomban, hanem a börtönszerű otthonomban, ahol az az izomagy a börtönőr. Halk és mély hangok szűrődtek a szobán túlról. Eli volt az, illetve Kevin, aki feltehetően épp vitatkozott vele. Túl kába voltam még ahhoz, hogy meg is értsem a beszélgetés témáját, de abban biztos voltam, hogy nem kellemes a hangulat kettejük között. Lassan felnyomtam magam az ágyról, s próbáltam az egyensúlyom bekalibrálni, de nem ment olyan könnyen, mint, ahogy azt hittem. A fejem nagyon a párna felé húzott, viszont az akaratom meg pont felfelé. Ki akartam menni, hogy megtudjam miről pusmognak odakint, de mire összeszedtem magam, már mind a kettő eltűnt. Így tehát feladtam a próbálkozást. Nekidőlve a falnak gondolkoztam el, hogy mi is történt abban az időben, míg ki voltam ütve, de bárhogy is túráztattam az agyam, sehogy sem tudtam rájönni. Semmi értelmet nem láttam a jelenés, és a mostani dolgok között, így annak könyveltem el, csak mellékhatás. De még milyen jóféle!
Felébredésem után úgy fél órával, már eléggé erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kimerészkedjek. Egyrészt a hasam vitt rá a dologra, mert nem kedves morgással jelezte, hogy üres a tank, másrészt, meg mehetnékem volt. A fejem hasogatásán kívül, igen aktív állapotban éreztem magam. Félig meddig ugrálhatnékom volt, csak hát az a makacs fájdalom ne lett volna. Gondoltam, ha ettem, majd az is lecsillapodik, és kiaktívkodhatom magam valamivel. Mivel hangos zenéről szó sem lehetett, így vittem magammal a zenelejátszóm, majd fülesem bedugva kezdtem el hallgatni a zenét. A megerősödött hallásom miatt az eddigi normál hangerő túl hangos volt. Mikor megszólalt a zene úgy dobtam el magamtól a készüléket, mint, ha csak forró vas lenne. Megijedtem. Egész egyszerűen megijedtem a saját lejátszómtól. Értetek már ilyet? Mert én eddig nem, így ez most kifejezetten rosszul esett. De hát ez van. Mikor összébb szedtem a kütyüt, a minimumra vettem vissza - ami így is bőven elég volt -, s haladtam tovább a konyha felé. A hűtőszekrényt feltárva tárult elém megannyi finomság. Egyszerűen nem tudtam választani, így mindenből vettem ki, ezzel meglepetést okozva még saját magamnak is. Leülve a sok étellel, enni kezdtem, míg dudorásztam kedvenc számaim sorba. Annyiszor hallgattam már őket végig, hogy tudtam a sorrendet, így még mielőtt elkezdődött volna, én ütemre dobogtam lábammal, s mozgattam felsőtestem. Mostanában kevés ilyet csináltam, így kifejezetten jól éreztem magam. És ez is meglepő, de nem bántam. Tényleg jót tett a lelkemnek.
Evés után egy hatalmas koffeinadagot juttattam a szervezetembe, amitől még inkább felpörögtem szinte közvetlen a bögre kiürítése után. Tovább hallgatva a zenéket, perdültem táncra még ott a konyhában. A mosogatást is így végeztem el. Épp szám váltásnál tartottam - nem volt kedvem a lassú számokhoz, így azokat elnyomtam -, mikor a szőke jelent meg semleges pofával a konyha, és nappali közötti holttérben. Nem mondott semmit, csak állt és bámult, én meg úgy csináltam, mint, ha ott sem lenne. Bennem volt a bosszúvágy, így tudván, hogy nem épp a legszebb a hangom, énekelni kezdtem. Itt is meglepődtem. Átlagosan a mi nemzedékünknek jó hangja van. Valami jó bekódolást kaptunk az égiektől, s bár én az átlagállatihoz tartozom - úgy éreztem mindig is -, most még is felemelkedtem a legjobbak közé. Bármennyire is tűnik nagyképűségnek, ez most tényleg így volt, és így meg szinte kiélvezve a helyzetet zendítettem rá teljes átéléssel. Nem bírtam a véremmel. Szembeállva Kyoungjaevel ráztam magam neki, mint valami jól betanított táncoslány. Menet közben kihúztam a fülest a lejátszóból, feljebb nyomtam rajta a hangerőt, s a pultra tettem, míg a fülest hajítottam el egy könnyed mozdulattal. Lassú léptekkel közeledtem felé. Folyamatosan tartottam vele a szemkontaktust, s bár semmit nem akartam tőle, most még is úgy viselkedtem, mint egy kiéhezett vadállat. Pezsgett a vérem, s minél közelebb értem hozzá, annál inkább vágytam arra, hogy megérintsen, vagy, ha nem is ő, akkor legalább én őt. Elé érve szinte rátapadtam. Teljes mértékben bejárta mind két kezem felsőtestét, s ott tapogattam, ahol értem. Ekkor már teljesen elvesztettem magam felett az irányítást, és hagytam teret a mindig is bennem szunnyadó kis kurvának. Bármennyire is durva ezt kimondani, máshogy nem tudom megfogalmazni. Titokban mindig is olyan akartam lenni, mint egy sztriptízes táncoslány - csak ruhában, vagy legalább is a lényeget takaró ruhában -, aki mindenkit elbűvöl, és levesz a lábáról. Reméltem, hogy most kiélhetem magam a szöszkén, ha eddig hagyta, hogy rajta tekerőzzek.
Hűvös pillantásai eltűntek, és néha a kék szemét felváltotta a vörös. Beindult. Ez még inkább fűtötte a jelenlegi vad énem, s még inkább rátettem egy lapáttal. Ágyékénak simultam, s köröztem ott fenekemmel lassan, míg kezemmel tarkójához nyúlva engedtem rálátást, mint dekoltázsomra és nyakamra. Mind a kettő gyenge pontja, és ezt nagyon is jól tudtam. Hogy még inkább húzzam az agyát, kezét csípőmre húztam, s elvártam, hogy vegye fel vele a ritmust. A zene ellenére, fejem vállára hátradöntött pozíciója után, meghallottam szívének heves ritmusát. Nagyon élveztem, azt meg főleg, hogy nem őrjöng érte. - Legalább is nem úgy, ahogy szokott. - Mikor átölelt derekamon lévő karjával, s húzta végig ujját nyakamon, kibújtam szorításából. Rosszul érintette, mivel kezem menet közben elkapta, és kis híján felkent a falra. Hatalmas erő van benne, és bár jelenleg nem érzem magam túl gyengének, hozzám képest még így is ezerszer nagyobb az ereje, így nem csoda, hogy buldózerként ért a tette. A zene lejárt, s már egy jóval andalítóbb, erotikusabb dal került a légkörbe. Kék szeme ekkor már végleg átváltozott vörösre. Szomjazott, és hogy pontosan mire, azt csak sejteni lehetett, de a kettő közül nem tudtam eldönteni, hogy pontosan melyikre. Lehet, hogy mind a két érzés ugyan úgy dominál nála felváltva, csak nem tudja, hogy melyiknek engedjen?! Én most engednék bármelyik érzésének, csak tényleg tudnám, hogy melyik az, amit választott. De így majd én választok helyette.
- Te, boszorkány... - suttogta nyakamra, amitől kirázott a hideg. Hajába markoltam, és parancsoltam rá, hogy harapjon meg. Irtózok a harapásától, és egyenesen félek is, de most kívántam. Azt akartam, hogy mélyessze belém fogait, tegyen így magáévá, s érje el azt, hogy letépjem róla a ruhát. Vad bestia akartam lenni, vagy is még ennél is vadabb. Sikított a testem azért, hogy rontson meg. Legyen vad, és mutassa meg, hogy ki ő. Éreztesse velem, hogy mennyire védtelen vagyok és gyenge. Ha összegeznem kellene akaratom, akkor csak annyit akartam, hogy mutassa meg, hogy ki melyik poszton játszik, és ki a vadász, ki a vad. Bezsongtam attól a ténytől, hogy itt lapulok alatta, és, ha minden jól megy el is érem, amit akarok, de ekkor Kevin sipítozása törte meg a varázst. A lépcsőről kiabált oda nekünk, hogy még is mit művelünk? Teljesen ki volt akadva, bennem meg felment a pumpa. Tönkre tette a művem, mivel Eli szinte dobva engedett el. Megrázta a fejét, amire visszatért a kék szeme. Eltűnt a varázs, részemről pedig még mindig ugyan úgy keringett ereimben, mint eddig. Borzasztó érzés, amitől sikítani tudtam volna, és ütni - vágni azt, aki belerondított a játékomba. Mikor Kevin közeledett, én pedig feltápászkodtam a földről - mert, hát ott landoltam, miután elengedtek -, bűn ronda pillantással lépdeltem felé, míg egy számomra ismeretlen nyelven átkoztam. Szemem barnából ugyan olyan hipófehér lett, némi halványkékes árnyalattal, mint Byunghunnak a látomásomból, álmomból.
Kevin arca torzulni kezdett, és fejéhez kapott. Először némán tűrte a fájdalmat, majd felordított. Mikor elé értem ugyan azon nyelven - amin eddig károgtam - mondtam a magamét, s mint, ha kikapcsoltam volna. Hiába akartam abbahagyni, a düh nem engedte, csak már akkor, mikor Kev a földön fetrengett. Talán akkor sem hagyom abba, ha Eli nem rángat el onnan. Utolsó pillantásom is Kevinnek ajánlottam, majd eltűnt a szemem elől, a fal takarása miatt. Csak nyöszörgését hallottam áldozatom felől, és halk zihálását. A fejem megint fájni kezdett, és így tisztult ki az agyam. Ekkor jöttem rá, hogy mit is tettem azzal, aki eddig nekem soha sem ártott.
Felébredésem után úgy fél órával, már eléggé erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kimerészkedjek. Egyrészt a hasam vitt rá a dologra, mert nem kedves morgással jelezte, hogy üres a tank, másrészt, meg mehetnékem volt. A fejem hasogatásán kívül, igen aktív állapotban éreztem magam. Félig meddig ugrálhatnékom volt, csak hát az a makacs fájdalom ne lett volna. Gondoltam, ha ettem, majd az is lecsillapodik, és kiaktívkodhatom magam valamivel. Mivel hangos zenéről szó sem lehetett, így vittem magammal a zenelejátszóm, majd fülesem bedugva kezdtem el hallgatni a zenét. A megerősödött hallásom miatt az eddigi normál hangerő túl hangos volt. Mikor megszólalt a zene úgy dobtam el magamtól a készüléket, mint, ha csak forró vas lenne. Megijedtem. Egész egyszerűen megijedtem a saját lejátszómtól. Értetek már ilyet? Mert én eddig nem, így ez most kifejezetten rosszul esett. De hát ez van. Mikor összébb szedtem a kütyüt, a minimumra vettem vissza - ami így is bőven elég volt -, s haladtam tovább a konyha felé. A hűtőszekrényt feltárva tárult elém megannyi finomság. Egyszerűen nem tudtam választani, így mindenből vettem ki, ezzel meglepetést okozva még saját magamnak is. Leülve a sok étellel, enni kezdtem, míg dudorásztam kedvenc számaim sorba. Annyiszor hallgattam már őket végig, hogy tudtam a sorrendet, így még mielőtt elkezdődött volna, én ütemre dobogtam lábammal, s mozgattam felsőtestem. Mostanában kevés ilyet csináltam, így kifejezetten jól éreztem magam. És ez is meglepő, de nem bántam. Tényleg jót tett a lelkemnek.
Evés után egy hatalmas koffeinadagot juttattam a szervezetembe, amitől még inkább felpörögtem szinte közvetlen a bögre kiürítése után. Tovább hallgatva a zenéket, perdültem táncra még ott a konyhában. A mosogatást is így végeztem el. Épp szám váltásnál tartottam - nem volt kedvem a lassú számokhoz, így azokat elnyomtam -, mikor a szőke jelent meg semleges pofával a konyha, és nappali közötti holttérben. Nem mondott semmit, csak állt és bámult, én meg úgy csináltam, mint, ha ott sem lenne. Bennem volt a bosszúvágy, így tudván, hogy nem épp a legszebb a hangom, énekelni kezdtem. Itt is meglepődtem. Átlagosan a mi nemzedékünknek jó hangja van. Valami jó bekódolást kaptunk az égiektől, s bár én az átlagállatihoz tartozom - úgy éreztem mindig is -, most még is felemelkedtem a legjobbak közé. Bármennyire is tűnik nagyképűségnek, ez most tényleg így volt, és így meg szinte kiélvezve a helyzetet zendítettem rá teljes átéléssel. Nem bírtam a véremmel. Szembeállva Kyoungjaevel ráztam magam neki, mint valami jól betanított táncoslány. Menet közben kihúztam a fülest a lejátszóból, feljebb nyomtam rajta a hangerőt, s a pultra tettem, míg a fülest hajítottam el egy könnyed mozdulattal. Lassú léptekkel közeledtem felé. Folyamatosan tartottam vele a szemkontaktust, s bár semmit nem akartam tőle, most még is úgy viselkedtem, mint egy kiéhezett vadállat. Pezsgett a vérem, s minél közelebb értem hozzá, annál inkább vágytam arra, hogy megérintsen, vagy, ha nem is ő, akkor legalább én őt. Elé érve szinte rátapadtam. Teljes mértékben bejárta mind két kezem felsőtestét, s ott tapogattam, ahol értem. Ekkor már teljesen elvesztettem magam felett az irányítást, és hagytam teret a mindig is bennem szunnyadó kis kurvának. Bármennyire is durva ezt kimondani, máshogy nem tudom megfogalmazni. Titokban mindig is olyan akartam lenni, mint egy sztriptízes táncoslány - csak ruhában, vagy legalább is a lényeget takaró ruhában -, aki mindenkit elbűvöl, és levesz a lábáról. Reméltem, hogy most kiélhetem magam a szöszkén, ha eddig hagyta, hogy rajta tekerőzzek.
Hűvös pillantásai eltűntek, és néha a kék szemét felváltotta a vörös. Beindult. Ez még inkább fűtötte a jelenlegi vad énem, s még inkább rátettem egy lapáttal. Ágyékénak simultam, s köröztem ott fenekemmel lassan, míg kezemmel tarkójához nyúlva engedtem rálátást, mint dekoltázsomra és nyakamra. Mind a kettő gyenge pontja, és ezt nagyon is jól tudtam. Hogy még inkább húzzam az agyát, kezét csípőmre húztam, s elvártam, hogy vegye fel vele a ritmust. A zene ellenére, fejem vállára hátradöntött pozíciója után, meghallottam szívének heves ritmusát. Nagyon élveztem, azt meg főleg, hogy nem őrjöng érte. - Legalább is nem úgy, ahogy szokott. - Mikor átölelt derekamon lévő karjával, s húzta végig ujját nyakamon, kibújtam szorításából. Rosszul érintette, mivel kezem menet közben elkapta, és kis híján felkent a falra. Hatalmas erő van benne, és bár jelenleg nem érzem magam túl gyengének, hozzám képest még így is ezerszer nagyobb az ereje, így nem csoda, hogy buldózerként ért a tette. A zene lejárt, s már egy jóval andalítóbb, erotikusabb dal került a légkörbe. Kék szeme ekkor már végleg átváltozott vörösre. Szomjazott, és hogy pontosan mire, azt csak sejteni lehetett, de a kettő közül nem tudtam eldönteni, hogy pontosan melyikre. Lehet, hogy mind a két érzés ugyan úgy dominál nála felváltva, csak nem tudja, hogy melyiknek engedjen?! Én most engednék bármelyik érzésének, csak tényleg tudnám, hogy melyik az, amit választott. De így majd én választok helyette.
- Te, boszorkány... - suttogta nyakamra, amitől kirázott a hideg. Hajába markoltam, és parancsoltam rá, hogy harapjon meg. Irtózok a harapásától, és egyenesen félek is, de most kívántam. Azt akartam, hogy mélyessze belém fogait, tegyen így magáévá, s érje el azt, hogy letépjem róla a ruhát. Vad bestia akartam lenni, vagy is még ennél is vadabb. Sikított a testem azért, hogy rontson meg. Legyen vad, és mutassa meg, hogy ki ő. Éreztesse velem, hogy mennyire védtelen vagyok és gyenge. Ha összegeznem kellene akaratom, akkor csak annyit akartam, hogy mutassa meg, hogy ki melyik poszton játszik, és ki a vadász, ki a vad. Bezsongtam attól a ténytől, hogy itt lapulok alatta, és, ha minden jól megy el is érem, amit akarok, de ekkor Kevin sipítozása törte meg a varázst. A lépcsőről kiabált oda nekünk, hogy még is mit művelünk? Teljesen ki volt akadva, bennem meg felment a pumpa. Tönkre tette a művem, mivel Eli szinte dobva engedett el. Megrázta a fejét, amire visszatért a kék szeme. Eltűnt a varázs, részemről pedig még mindig ugyan úgy keringett ereimben, mint eddig. Borzasztó érzés, amitől sikítani tudtam volna, és ütni - vágni azt, aki belerondított a játékomba. Mikor Kevin közeledett, én pedig feltápászkodtam a földről - mert, hát ott landoltam, miután elengedtek -, bűn ronda pillantással lépdeltem felé, míg egy számomra ismeretlen nyelven átkoztam. Szemem barnából ugyan olyan hipófehér lett, némi halványkékes árnyalattal, mint Byunghunnak a látomásomból, álmomból.
Kevin arca torzulni kezdett, és fejéhez kapott. Először némán tűrte a fájdalmat, majd felordított. Mikor elé értem ugyan azon nyelven - amin eddig károgtam - mondtam a magamét, s mint, ha kikapcsoltam volna. Hiába akartam abbahagyni, a düh nem engedte, csak már akkor, mikor Kev a földön fetrengett. Talán akkor sem hagyom abba, ha Eli nem rángat el onnan. Utolsó pillantásom is Kevinnek ajánlottam, majd eltűnt a szemem elől, a fal takarása miatt. Csak nyöszörgését hallottam áldozatom felől, és halk zihálását. A fejem megint fájni kezdett, és így tisztult ki az agyam. Ekkor jöttem rá, hogy mit is tettem azzal, aki eddig nekem soha sem ártott.
2014. május 24., szombat
37. rész
A borzalmas helyet elhagyva Sora fezlélegzet. Nagyot szippantott a levegőből, ami most friss, és eső illatú volt. Megborzongott, mikor egy erős, és lassú szívdobogást kezdett el ezzel egyidejűleg érezni. Tekingetett jobbra-balra, de Elion és magán kívül senkit sem látott. Mellkasához kapott, de az ő szíve nem ugyan azt az ütemet verte, mint, amit hall.
- Mi ez? - suttogta, míg az avarral szemezett. A filmekben igen jó az ilyen, de a valóságban nem éppen. Főleg akkor, ha nem is tudjuk, hogy honnan van.
- Nincs időnk a hülyeségeidre, gyere. - indult meg a magasabb zsebre tett kézzel. Sötét volt, az erdő ezen pontján meg annál is inkább, mint bárhol. Myungsoo és a bűnbarlangja vonzása miatt, pár kilométeren keresztül sötétebb még nappal is minden árnyalat. Idefelé jövet nem tulajdonított neki még a lány se nagy figyelmet, de a jelenlegi állapota még ezt is észrevette.
- Mit csináltatok velem? - Álltam meg, de ő meg, mint, ha meg sem hallotta volna. - Hozzád beszélek te seggfej! - kiabáltam rá dühösen. Hangom messzire elhallatszott, míg ott visszhangzott körülöttük. Megijedtem. Soha életemben nem volt egy szavam sem ilyen hangos, azt meg kétlem, hogy az erdő erősítené így fel. Kezdtem félni már saját magamtól is. A hangok, amiket eddig nem hallottam, a kiabálás, az íz és szín érzékelés túl sok volt nekem. Az idegeim így is elég rongyosra koptak ezalatt a kevés idő alatt, ez meg aztán főleg nem hiányzott.
Mikor Eli megállt végre, és megfordult, a szívdobogás felerősödött. Tehát tőle van?
- Nagyon kezdesz idegesíteni. - Pöcköli nekem oda, majd egy pillanat múlva előttem terem. Megrándultam, mikor az ő általa okozott levegőmozgás megmozdította hajam frufrumnál.
- Engem is te, meg mindenki más, aki nem volt pár héttel ezelőttig. - gondoltam, míg nyeltem egy nagyot, s figyeltem. Szabályosan hallottam az ereiében folyó vér susogását, amit hátzenekarként az egyre szaporább dobbanások követtek. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ha vámpír lennék, én is ugyan ezt hallanám? Vagy már az is lettem? Nem, én nem akarok az lenni!
- Kaptál egy koktélt, amitől most kicsit szélesebben látod a világot. Mondjuk úgy, hogy majdnem úgy, mint mi, "mocskos szörnyetegek". Persze a te képességeid miatt előfordulhat, hogy nem minden a terv szerint megy. Ő kigondolt valamit, de te nem feltétlen ugyan úgy reagálsz rá, ahogy azt eltervezte. Úgyhogy, ha nem akarsz feltűnést kelteni, akkor jó, ha míg nem leszel "normális", hatszor átgondolod minden tetted. Vagy otthon maradsz. - kacsintott rám, majd sarkon fordulva ment tovább. Önkívületemben én is megindultam, de csak mert az agyam még arra képes volt, hogy megállapítsa, ha idefagy úgy sem talál haza. A többi része meg szó szerint füstölésig dolgozott. Fájt a fejem az egyre nagyobb agyalásban, szédelegtem, és hányingerem volt. Valahol félúton pedig, mire kinyöghettem volna egy szót is, elsötétedett minden.
Képek és kisfilmek kavarogtak bennem. Régi, elfeledett, és még olyan is, amit eddig nem kreáltam össze. Úgy láttam az egészet, mint, ha egy üveg gömbben nézném őket, pármásodperces váltásban. A régiek fakult, az újak pedig élénk, ragyog színekben pompáztak. Észrevettem azt is, hogy a váltásoknál más-más színű a gömb széle. A megtörtént dolgoké szürke, míg a talán jövőre mutatóké pedig vörös. Hogy honnan tudom, hogy a jövő? Pusztán megérzés, de nagyon reménykedtem, hogy ez most csalni fog. Míg a gömbre voltam meredve, halkan suttogni kezdtek. Rémülten néztem szét, mikor megfordultam, de csak egy régi templomban találtam magam. Alaposan körbenézve, senkit sem láttam ott. Nem váltott ki belőlem jó érzést. Egyrészt, mert ez egy templom - amit a hülye is megmond-, és egyedül vagyok, kintről pedig érdekes hangok szűrődnek be. Félős létemre, most csak arra tudtam gondolni, hogy szellemek hada kaparja a falat, hogy eljussanak hozzám. Másrészt meg, hogy itt vagyok. Tudom, hogy álmodom, de minden olyan valóságos, hogy szinte meginog aziránt a hittem, hogy így van. Megtettem egy lépést előre, míg hátra néztem a gömbre, ami ugyan úgy vetette a képeket magából hol ilyen, hol olyan színben. Akkor újra megszólalt a hang, így elkaptam a fejem, de újfent nem láttam senkit. Felnéztem, ahol két lámpa búra villant fel. Akkor láttam csak, hogy onnan, ahol én állok, még vagy húsz méter felfelé a mennyezet. Bár félelmetes a hely, még is egyfajta nyugalmat, és csodálatot éreztem, mikor megláttam fent a díszítést, és freskókat. Nem voltak szokványosak. Isten, és a szokványos szentek helyett egy bő talárra emlékeztető, arc nélküli alakok hajbókoltak, ünnepeltek egy háromszor nagyobbra ábrázolt nő előtt. Ő is ugyan olyan ruhát viselt, csak hogy a többivel ellentétben, az ő arcát nagy vonalakban lehetett látni. Kicsit olyan volt, mint, ha ott, azon a pontot torzító tükröt raktak volna fel. Ennek ellenére mikor visszanéztem magam elé, biztonságban éreztem magam. Nem tudom mitől, de a melegség, ami akkor elöntött, nem tudott félelemre kényszeríteni. Majdnem olyan volt, mit, ha otthon lennék. A kaparászó hangok már nem is tűntek olyan rémisztőnek, s szinte vártam, hogy a suttogás visszatérjen. Mikor elindultam bátran, vettem csak észre, hogy egy hosszú, fekete köpeny alatt lépdelek. Felemeltem az egyik felét, hogy megnézzem még is mi a fene ez, amire a hang visszatért.
- Úrnőm! Repes a szívem, hogy végre visszatért. - jelent meg előttem úgy öt méterre egy férfi, aki térdre ereszkedve hajtotta le fejét. Néztem rá megdöbben arccal, majd elkezdtem a pár lépcsőfokon lebaktatni, hogy elérjek hozzá. A vörös szőnyegen halkan kopogott a cipőm, a köpeny alja pedig súrolta a padlót. Úgy hallottam ezeket, mint, ha csak a fülem mellett csinálnák, de nem álltam meg, hanem az alakhoz mentem. Ő még akkor is térden állva hajtotta le fejét, mikor oda értem.
- Olyan rég várunk erre a pillanatra. - folytatta tovább örömben, és tiszteletben csengő hangja. Én biztosra vettem, hogy összekever valakivel.
- Élnézést..- szólalok meg halkan, majd lejjebb hajolok. Ekkor csúszott bele arcomba a hajdíszem. Nem is vettem észre, hogy ilyenem is van. Ám mire megérintettem volna a férfit, hogy nézzen rám, eltűnt. Felegyenesedtem és szétnéztem. Nem láttam el az épület végéig, de úgy gondoltam, hogy a szőnyeg csak oda vihet, tehát szorosan azt követve indultam tovább. Lépteim nyomán gyulladtak fel a lámpák fent, a mennyezetnél, és közvetlen az én vonalamban is a padsorok túloldalán. Igyekeztem ki innen, mert az volt a sejtésem, hogy odakint vár rám valami fontos.
A férfi, aki nem olyan rég még nekem tisztelgett, az ajtóban állt. Mikor közeledtem hozzá, kinyitotta előttem a hatalmas ajtót, ami már inkább a kapu jelzőt viselhetné. Amint ez megtörtént, a nagy Holdat láttam magam előtt. Teljes fényében pompázott, s szinte ámulattal bámultam rá. Megbabonázott nagysága és fénye. Kicsit úgy tűnt, mint, ha nem is lenne olyan messze, mint azt eddig láttam volna. Mélázásomból az ajtó csukódása zökkentett ki. A férfire néztem, aki felhúzta csuklyáját fejére, s mellém lépett.
- Úrnőm, ha megengedi... - tartotta oda karját nekem egy fél mosollyal. Gondolkozás nélkül húztam fel én is csuklyám, majd belekapaszkodtam jobbjába. Mikor magam elé néztem le egy hatalmas temető tárult elém. Szinte a végét sem láttam, s bár éjszaka volt, a Hold fényének köszönhetően a temető nagy része belátható volt. Megindultunk le a több, mint ötven fokból álló lépcsőn, aminek az alján már rendes talajt éreztem. - Sokat vártunk érkezésére. Remélem nem viselte meg nagyon a távollét. - töri meg a csendet vezetőm.
- Nem, nem hiszem..- nézek rá, de csak a csuklyája szélét láttam, így visszafordultam magam elé.
- Azt hittük, hogy az ünnepségre tartogatja visszatérését, Sola. - hangjában vidámság hallatszott, s egyfajta teljes nyugodtság. Soha életemben nem találkoztam még olyan emberrel, akinek ennyire kellemes, és megnyugtató lett volna a hangja.
- Ünnep? Milyen ünnep? - kérdezek vissza, míg a köpenyem rángattam magam után szabad kezemmel.
- Lehet, hogy még nem emlékszik mindenre Úrnőm, de idővel úgy is menni fog. - fordul felém. A mosolygó férfi - akinek nevét még mindig nem tudom - szemei sötétekből, hipó fehér lett. Szembogara még mindig sötét, így a barátságos és kellemes arca kicsit ijesztő lett, de nem féltem. - Ugye rám sem emlékszik Sola? - Erre csak megráztam a fejem, de nem lepte meg. - A nevem Byunghun. Az ön első számú bizalmasa, jobbkeze, és ágyasa. - állt meg, majd megint letérdelt előttem. A szemeim pattogtak odalent a bokámnál. Hogy a micsodám? Haha, ez nagyon vicces. - Öntől kaptam azt a nevet, mikor kegyeibe fogadott. Remélem még ezek után is alkalmasnak tart e névhez. - fújta tovább a magáét, amire már nem figyeltem. Mondandója végén felállt, s vele egyidejűleg jelent meg még egy alak.Igazából nagyon sok kérdésem lett volna, de amint belekezdtem volna az a személy, aki most érkezett rám sem figyelve sugdolózni kezdett. Ki akartam fülelni, hogy mit, de nem hallottam. Mikor Byunghun szóra nyitotta ajkait elhomályosodott minden. Amit mondott már nem tudtam tisztán kivenni. Azt még éreztem, hogy megfogja kezem, de egy pillanat múlva újra sötét lett.
- Mi ez? - suttogta, míg az avarral szemezett. A filmekben igen jó az ilyen, de a valóságban nem éppen. Főleg akkor, ha nem is tudjuk, hogy honnan van.
- Nincs időnk a hülyeségeidre, gyere. - indult meg a magasabb zsebre tett kézzel. Sötét volt, az erdő ezen pontján meg annál is inkább, mint bárhol. Myungsoo és a bűnbarlangja vonzása miatt, pár kilométeren keresztül sötétebb még nappal is minden árnyalat. Idefelé jövet nem tulajdonított neki még a lány se nagy figyelmet, de a jelenlegi állapota még ezt is észrevette.
Sora P.O.V
- Mit csináltatok velem? - Álltam meg, de ő meg, mint, ha meg sem hallotta volna. - Hozzád beszélek te seggfej! - kiabáltam rá dühösen. Hangom messzire elhallatszott, míg ott visszhangzott körülöttük. Megijedtem. Soha életemben nem volt egy szavam sem ilyen hangos, azt meg kétlem, hogy az erdő erősítené így fel. Kezdtem félni már saját magamtól is. A hangok, amiket eddig nem hallottam, a kiabálás, az íz és szín érzékelés túl sok volt nekem. Az idegeim így is elég rongyosra koptak ezalatt a kevés idő alatt, ez meg aztán főleg nem hiányzott.
Mikor Eli megállt végre, és megfordult, a szívdobogás felerősödött. Tehát tőle van?
- Nagyon kezdesz idegesíteni. - Pöcköli nekem oda, majd egy pillanat múlva előttem terem. Megrándultam, mikor az ő általa okozott levegőmozgás megmozdította hajam frufrumnál.
- Engem is te, meg mindenki más, aki nem volt pár héttel ezelőttig. - gondoltam, míg nyeltem egy nagyot, s figyeltem. Szabályosan hallottam az ereiében folyó vér susogását, amit hátzenekarként az egyre szaporább dobbanások követtek. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ha vámpír lennék, én is ugyan ezt hallanám? Vagy már az is lettem? Nem, én nem akarok az lenni!
- Kaptál egy koktélt, amitől most kicsit szélesebben látod a világot. Mondjuk úgy, hogy majdnem úgy, mint mi, "mocskos szörnyetegek". Persze a te képességeid miatt előfordulhat, hogy nem minden a terv szerint megy. Ő kigondolt valamit, de te nem feltétlen ugyan úgy reagálsz rá, ahogy azt eltervezte. Úgyhogy, ha nem akarsz feltűnést kelteni, akkor jó, ha míg nem leszel "normális", hatszor átgondolod minden tetted. Vagy otthon maradsz. - kacsintott rám, majd sarkon fordulva ment tovább. Önkívületemben én is megindultam, de csak mert az agyam még arra képes volt, hogy megállapítsa, ha idefagy úgy sem talál haza. A többi része meg szó szerint füstölésig dolgozott. Fájt a fejem az egyre nagyobb agyalásban, szédelegtem, és hányingerem volt. Valahol félúton pedig, mire kinyöghettem volna egy szót is, elsötétedett minden.
Képek és kisfilmek kavarogtak bennem. Régi, elfeledett, és még olyan is, amit eddig nem kreáltam össze. Úgy láttam az egészet, mint, ha egy üveg gömbben nézném őket, pármásodperces váltásban. A régiek fakult, az újak pedig élénk, ragyog színekben pompáztak. Észrevettem azt is, hogy a váltásoknál más-más színű a gömb széle. A megtörtént dolgoké szürke, míg a talán jövőre mutatóké pedig vörös. Hogy honnan tudom, hogy a jövő? Pusztán megérzés, de nagyon reménykedtem, hogy ez most csalni fog. Míg a gömbre voltam meredve, halkan suttogni kezdtek. Rémülten néztem szét, mikor megfordultam, de csak egy régi templomban találtam magam. Alaposan körbenézve, senkit sem láttam ott. Nem váltott ki belőlem jó érzést. Egyrészt, mert ez egy templom - amit a hülye is megmond-, és egyedül vagyok, kintről pedig érdekes hangok szűrődnek be. Félős létemre, most csak arra tudtam gondolni, hogy szellemek hada kaparja a falat, hogy eljussanak hozzám. Másrészt meg, hogy itt vagyok. Tudom, hogy álmodom, de minden olyan valóságos, hogy szinte meginog aziránt a hittem, hogy így van. Megtettem egy lépést előre, míg hátra néztem a gömbre, ami ugyan úgy vetette a képeket magából hol ilyen, hol olyan színben. Akkor újra megszólalt a hang, így elkaptam a fejem, de újfent nem láttam senkit. Felnéztem, ahol két lámpa búra villant fel. Akkor láttam csak, hogy onnan, ahol én állok, még vagy húsz méter felfelé a mennyezet. Bár félelmetes a hely, még is egyfajta nyugalmat, és csodálatot éreztem, mikor megláttam fent a díszítést, és freskókat. Nem voltak szokványosak. Isten, és a szokványos szentek helyett egy bő talárra emlékeztető, arc nélküli alakok hajbókoltak, ünnepeltek egy háromszor nagyobbra ábrázolt nő előtt. Ő is ugyan olyan ruhát viselt, csak hogy a többivel ellentétben, az ő arcát nagy vonalakban lehetett látni. Kicsit olyan volt, mint, ha ott, azon a pontot torzító tükröt raktak volna fel. Ennek ellenére mikor visszanéztem magam elé, biztonságban éreztem magam. Nem tudom mitől, de a melegség, ami akkor elöntött, nem tudott félelemre kényszeríteni. Majdnem olyan volt, mit, ha otthon lennék. A kaparászó hangok már nem is tűntek olyan rémisztőnek, s szinte vártam, hogy a suttogás visszatérjen. Mikor elindultam bátran, vettem csak észre, hogy egy hosszú, fekete köpeny alatt lépdelek. Felemeltem az egyik felét, hogy megnézzem még is mi a fene ez, amire a hang visszatért.
- Úrnőm! Repes a szívem, hogy végre visszatért. - jelent meg előttem úgy öt méterre egy férfi, aki térdre ereszkedve hajtotta le fejét. Néztem rá megdöbben arccal, majd elkezdtem a pár lépcsőfokon lebaktatni, hogy elérjek hozzá. A vörös szőnyegen halkan kopogott a cipőm, a köpeny alja pedig súrolta a padlót. Úgy hallottam ezeket, mint, ha csak a fülem mellett csinálnák, de nem álltam meg, hanem az alakhoz mentem. Ő még akkor is térden állva hajtotta le fejét, mikor oda értem.
- Olyan rég várunk erre a pillanatra. - folytatta tovább örömben, és tiszteletben csengő hangja. Én biztosra vettem, hogy összekever valakivel.
- Élnézést..- szólalok meg halkan, majd lejjebb hajolok. Ekkor csúszott bele arcomba a hajdíszem. Nem is vettem észre, hogy ilyenem is van. Ám mire megérintettem volna a férfit, hogy nézzen rám, eltűnt. Felegyenesedtem és szétnéztem. Nem láttam el az épület végéig, de úgy gondoltam, hogy a szőnyeg csak oda vihet, tehát szorosan azt követve indultam tovább. Lépteim nyomán gyulladtak fel a lámpák fent, a mennyezetnél, és közvetlen az én vonalamban is a padsorok túloldalán. Igyekeztem ki innen, mert az volt a sejtésem, hogy odakint vár rám valami fontos.
A férfi, aki nem olyan rég még nekem tisztelgett, az ajtóban állt. Mikor közeledtem hozzá, kinyitotta előttem a hatalmas ajtót, ami már inkább a kapu jelzőt viselhetné. Amint ez megtörtént, a nagy Holdat láttam magam előtt. Teljes fényében pompázott, s szinte ámulattal bámultam rá. Megbabonázott nagysága és fénye. Kicsit úgy tűnt, mint, ha nem is lenne olyan messze, mint azt eddig láttam volna. Mélázásomból az ajtó csukódása zökkentett ki. A férfire néztem, aki felhúzta csuklyáját fejére, s mellém lépett.
- Úrnőm, ha megengedi... - tartotta oda karját nekem egy fél mosollyal. Gondolkozás nélkül húztam fel én is csuklyám, majd belekapaszkodtam jobbjába. Mikor magam elé néztem le egy hatalmas temető tárult elém. Szinte a végét sem láttam, s bár éjszaka volt, a Hold fényének köszönhetően a temető nagy része belátható volt. Megindultunk le a több, mint ötven fokból álló lépcsőn, aminek az alján már rendes talajt éreztem. - Sokat vártunk érkezésére. Remélem nem viselte meg nagyon a távollét. - töri meg a csendet vezetőm.
- Nem, nem hiszem..- nézek rá, de csak a csuklyája szélét láttam, így visszafordultam magam elé.
- Azt hittük, hogy az ünnepségre tartogatja visszatérését, Sola. - hangjában vidámság hallatszott, s egyfajta teljes nyugodtság. Soha életemben nem találkoztam még olyan emberrel, akinek ennyire kellemes, és megnyugtató lett volna a hangja.
- Ünnep? Milyen ünnep? - kérdezek vissza, míg a köpenyem rángattam magam után szabad kezemmel.
- Lehet, hogy még nem emlékszik mindenre Úrnőm, de idővel úgy is menni fog. - fordul felém. A mosolygó férfi - akinek nevét még mindig nem tudom - szemei sötétekből, hipó fehér lett. Szembogara még mindig sötét, így a barátságos és kellemes arca kicsit ijesztő lett, de nem féltem. - Ugye rám sem emlékszik Sola? - Erre csak megráztam a fejem, de nem lepte meg. - A nevem Byunghun. Az ön első számú bizalmasa, jobbkeze, és ágyasa. - állt meg, majd megint letérdelt előttem. A szemeim pattogtak odalent a bokámnál. Hogy a micsodám? Haha, ez nagyon vicces. - Öntől kaptam azt a nevet, mikor kegyeibe fogadott. Remélem még ezek után is alkalmasnak tart e névhez. - fújta tovább a magáét, amire már nem figyeltem. Mondandója végén felállt, s vele egyidejűleg jelent meg még egy alak.Igazából nagyon sok kérdésem lett volna, de amint belekezdtem volna az a személy, aki most érkezett rám sem figyelve sugdolózni kezdett. Ki akartam fülelni, hogy mit, de nem hallottam. Mikor Byunghun szóra nyitotta ajkait elhomályosodott minden. Amit mondott már nem tudtam tisztán kivenni. Azt még éreztem, hogy megfogja kezem, de egy pillanat múlva újra sötét lett.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)