20. rész

Kevin P.OV

Fogalmam sincs, hogy mi ez a hely és mit keresünk itt. Elég hosszú utat tettünk meg a főnökkel. Megállunk egy erdős rész végénél. Elég sötét van, szinte az orromig sem látok. Miután Chan kiszáll az autóból ösztönösen én is megteszem. Elindul az autó előtti úton, gyalog. Nem tudom, hogy mire készül, de vámpír létemre borsódzik a hátam ettől az egésztől. Rossz érzésem van már azóta mióta elindultunk. Nem szokásom Chibunt faggat, mikor vele kell mennem így most sem teszem, pedig jelen pillanatban nagyon is fúrja az oldalam a kíváncsiság.

Egy raktár épülethez érkezünk. Kihalt minden és olyan képet fest még így sötétben is, mint, ha ezer meg egy éve nem járt volna itt senki. Chan kinyitja egy apró kulccsal azt az ormótlan nagy lakatot, ami egy teljesen átlagos ajtón lóg. Amint ez megtörtént kinyitja. Recseg, ropog, meg minden mást csinál, de nyílni alig akar. Ha lakat nem is lenne rajta sem tudna senki sem bemenni, ha csak nem szuper hős vagy hasonló.

Beérve az épületbe egy kattanás és szép lassan az egész épület fényárban úszik. Halogén lámpák hada fut végig mind a két oldalon a falon illetve a mennyezeten. Ahogy jobban körbe nézek mindennel találkozom itt. Egy része a helységnek egész lakályos, legalább is teljesen ezt sugallja. Kicsivel arrébb már egy irodára hasonlító rész van s végül ennek az oldalnak a sarkában akták tömkelege sorakozik polcokon, dobozolva illetve egy asztalon elég magasra stócolva. A másik oldalt nem is futottam át tekintettemmel, mert nagyon leragadtam a sok papír halmaz között és gondolataim áradata között. Vajon minek vagyok én itt? Mióta van ez az épület itt Chibunnak? Vajon mire készül? 

Míg kerestem saját magamban a kérdésekre a válaszaim Chibun előttem toporzékolt.

-         Ma itt töltjük sz éjszakát. - mondta szinte parancsolóan, majd a sok akta fele közeledett.

-         Rendben, de miért is? - hangzik tőlem a kérdés.

-         Amint látod sok dolgunk van. - bök az előtte álló dobozra. Kis híján ki nem esett a szemem megdöbbentségemtől.

-         Mi dolgom van nekem azokkal az írtatokkal vagy mikkel? - válasz nem érkezett, így csak a poros, megviselt székre dobtam a vékony dzsekim és egy szimpatikusabbnak tűnő kisebb rakás mellé sétáltam. Felvettem a legfelső össze csukott sárgás és ugyan csak poros aktafélét. Volt súlya meg kell hagyni, de mire kinyitottam volna, hogy meglessem mi rejtőzik a vastagabb anyagú papíros alatt egy mondat hagyta el idehozóm száját.

-        Ne azokat! - kapom fejem felé, majd egy kétszer akkora mennyiségre mutat. Beletörődve és egy kisebb sóhajjal ejtem vissza a vastag dossziét és sétálok a nekem szánthoz. Fogalmam sincs, hogy mit keressek, így rá kellet kérdezzek s mikor a válasz megkaptam kicsit sem izgatottan esek a feladatnak. Azt hiszem hosszú éjszakám lesz, bár csak vége lenne már...

Henry P.O.V

Valahol és valamikor felébredek. Mikor körbe nézek egy pince tulajdonságaival szembesülök. Vajon hol vagyok? És mit keresek itt?

Nem telet el kis idő és rájövök. Láncaimra néztem, amivel a falhoz vagyok szinte szegezve.Nem sok mozgás teret biztosít, talán csak annyit, hogy felálljak, vagy még annyit sem. Előttem megalvadt vér keveredett a homokos talajjal. Ez az én vérem. - állapítom meg úgy magamban. Nem tudom, hogy mi egyebet tehetnék azon kívül, hogy próbálok felállni. Ahogy próbálkozom szembesülök azzal a tudattal, hogy sajog mindenem. Ha az egyik izmom megfeszítem akkora fájdalom hasít belém, mait eddig nem tapasztaltam, és, ha ez nem lenne elég éhes vagyok. Látva magam előtt a saját vérem vágyom rá. Szemfogaim kint vannak, amit eddig nem is vettem észre, csak mikor felszisszenni készültem az imént a fájdalom hatására.

Nem sokáig töprengek az éhség okozta vágyaimon, ugyan is nyílik az ajtó. Két ismert arc jelenik meg előttem. A két kopója egész pontosan. Az egyik közelebb jön és kiszabadít a lánc fogságából, amiért most kicsit hálás vagyok neki, de azért nem kell félre érteni. Érzem, ahogy szabadabban áramlik kezeim felé a bennem lévő vér. Párszor ökölbe szorítom kezeim, hogy gyorsítsak a hatáson. 

Míg kezeimmel úgy mond "játszok" az ajtóra pillantok. Mennyire egyszerű lenne most ezt a két idiótát leütni vagy hasonlót csinálni vele és elszökni, de a sebeim meggátolják ezt az egészet. Ha ehetnék könnyebben menne a dolog, de egyiküket sem szándékozom megcsapolni, pedig átmenetileg jó lenne.

Egy harmadik csatlós evickél be a vasajtó küszöbét átlépve. Nem tudom, hogy ki ő, de akit maga előtt taszigál nem más, mint Hara. Nagy szemekkel nézek rá. Felmérem szemmel testi épségét. Szerencsére kutya baja azon kívül, hogy sugárzik róla a szomorúság és a rémület. A három koránt sem úriember gonoszan röhögnek az orruk alatt.

-        Itt a vacsorád. - hangzik el az egyik szájából. Harara pillantok. Vacsora? Mi van? Nem, én biztos nem harapom meg Őt. Bármennyire is vágyom a vérre nem teszem meg, inkább akkor itt pusztulok éhen.

Mit vétettem, hogy így kell bűnhődnöm? Soha senkit sem öltem meg vagy tettem nyomorékká. Egy bűnöm van, hogy vámpír vagyok és csatlakoztam ezekhez a sátánokhoz. Akkor még jó ötletnek tűnt, de talán csak azért, mert fiatal voltam, és még lehet, hogy most is annak hinném, ha Chibun nem nyitja fel a szemem.

Sanyargat a tudat, hogy egy vértől roskadó ember van most a közelemben, de egy újjal sem tudok és nem is akarok hozzá nyúlni. Erősen koncentrálok, hogy ne vessem rá magam és fedjem fel magam előtte. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudná milyen szörny vagyok, mondjuk akkor sem érnék el vele sokat. Nem tudja magát megvédeni. Hiába vagyok vékonyka, mint a nádszár, de sportolok, mindemellett sokkal erősebbé tesz az, ha vadásznom kell. Harcolok saját magammal, de így nem megy.

Lassan közelít felém egy szót sem hozzám szólva. Gondolom látszik rajtam, hogy mennyire tartózkodó vagyok tőle. Azóta mióta bezárták velem egy légtérbe rá se néztem, tudomást sem akarok róla szerezni, de ő persze nem könnyítene a dolgomon.

-         Henry... - térdel le mellém, majdnem abba a vértócsába amit eddig olyan hűségesen bámultam. Hallom szívverést, ami elég gyors. Képzeletem játszani kezd vele, még pedig egy kis filmmel, amiben az  zajlóik le, ahogy nyakára tapadok és addig szívom vérét, míg jól nem lakok. Megrázom fejem, hogy kitisztítsam, de semmit sem használ. - ... minden rendben? Nagyon megvertek?  - érne a felrepedt szemöldökömhöz, de elütüm magamtól kezét.

-         Menj a közelemből. - motyogom kissé rekedtesen, hisz torkom is ki van száradva.

-         Na, de... - szúrós tekintetem miatta, mit felé intéztem abba hagyta azt, amibe belekezdett. Felállt ott hagyott. Hátradöntve támasztom meg fejem a rücskös falba szemeim behunyva. Nem merek lassan lélegezni sem, így minimálisra veszem levegő vételem. Talán, így kicsit könnyebb, hogy nincs a közelemben, ám az élet kiszámíthatatlan. Ahelyett, hogy végre cselekedne valami jót, újra csak egy akadályt tár elém.

Hara megint felém közelít, de nem tudom miért, mikor nem sokkal ezelőtt zavartam el.

-          Fázom. - kuporodik mellém reménykedve, hogy ölelésemmel valamennyire szorítok vissza ebből az érzéséből, de nem tehetem. 

Megszólalása után nem sokkal nekem is leesik, hogy van rajtam egy pulcsi, amit neki adhatok. Nekem úgy sem kell, lefoglalnak a gondolataim, ami eltereli figyelmem a fázás fogalmásról. Lekapom magamról, majd oda nyújtom neki. Hát kár volt. Kihasználva a helyzetet hozzám bújik, annak ellenére, hogy a pulóver ott lifegett az orra előtt. Mély lélegzetet veszek sé próbálom minél tovább ben tartani.

-         Ne. Hara... kérlek... - lökném el magamtól, de eszeveszett módon karol át. Ráterítem a felső ruházatot és próbálom lehámozni magamról kezeit.

-         Ne légy ilyen. Kérlek, had maradjak itt. - mondja szinte már könyörgő hangon.

-         Nem lehet! Ezzel veszélybe sodrod magad és a magzatot is. - válaszolom neki kifogásként - Húzd fel a pulóvert és menj oda vissza, ahol ezelőtt voltál! - próbálnék neki parancsolni, de hasztalan. Szorítása erősödött és majdhogynem vigaszért kiált, de ezt így neki hogy adjam meg? Nem tehetek mást, mint tűrnöm, de most még erősebben.

Ráterítem a pulóverem gondosan betakarva nyakát, hogy véletlen se lássam és átölelem. Tudom, hogy nem fogom sokáig bírni, de, ha ez a sorsom hiába küzdök ellene. Ha bekövetkezik az, amit nem akarok és balul sülne el a dolog, azt soha nem fogom magamnak megbocsájtani. Ki kell találnom valamit, ami senkit sem sodor bajba, de megoldásként megfelelne mind kettőnknek.

Hara P.O.V

Rettenetesen fázom. Ide lent hideg van oda fenn meg meleg. A földön kell ülnöm, ami kicsit sem könnyíti meg a helyzetem. Nem tudok mit csinálni. Nem tudom, hogy Henrynek mi a baja velem - habár gyanítom, hogy nem is én vagyok az oka, hanem a szituáció, amiben benne vagyunk -, de bármi is legyen szükségem van most rá, amit meg kell értenie. 

Hozzá bújok, mikor alkalom nyílik rá, és akkor sem fogom elengedni, ha itt üvöltözik a fülembe. A pulcsi is kellene nekem, amit felém nyújtott, de ha azt elfogadom az iménti cselekedetem fújhattam volna. Tulajdonképpen örülök, hogy végre ismerős arcot látok, még, ha ennyire szét is van verve. Míg tőle távol, majdnem a másik sarokban ültem alaposan szemügyre tudtam venni. 

Szemöldöke két helyen, ajka egy helyen van felrepedve. Van egy monokli az egyik szeme alatt és szemmel láthatóan a bal oldali bordáival is van valami, mert igen csak azt fogdossa. Sajnálom, még, ha ezzel nem is tud mit kezdeni, viszont kíváncsi lennék, hogy miért kapta ezt a sok sebet? Tudtommal jó gyerek, legalább is a szokásos fiús, tini dolgokon kívül sosem tett semmit. A másik meg ő egyáltalán mit keres itt? Mi köze ehhez az egész dologhoz, ami itt folyik? 

Bármennyire is próbáltam összefüggést találni a dolgokra nem ment. Igazság szerint kiindulni sem tudok sehonnan és így keresztet vethetek az egészre.

Ahogy itt szorongatom és pulcsija kezd felmelegíteni jobban érzem magam, és nem csak attól, hanem, hogy végre érzem valaki közelségét. Lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de titkon képzeletben szerelmem képzelem ide Henry helyett. Bár csak ő lenne itt tényleg vagy várjunk csak! Nem, inkább még sem. Nem tudnám elviselni, ha ilyen állapotban kellene látnom. Már csak a gondolatától is összeszorul a szívem.

Tellnek múlnak az órák. Még szinte meg sem mozdultam azóta, ahogy Henry sem. Beszélni sem beszéltem vele, ahogy ő sem próbált meg velem. Nem tudom, hogy mi lesz vagy mi sem, de szeretném, ha ennek vége lenne és inkább odafenn a meleg, emberségesebb szobában sínylődhetnék tovább.

Hosszú kerek percek telnek el újra. Henry nyöszörög, ahogy próbál egy kicsit ülő pozícióján változtatni.

-         Mondanom kell valamit. - helyezkedik el szemeit össze szorítva, majd mikor úgy gondolja, hogy jó neki így megkönnyebbül és nem csak egy apró hangocska jelzi, hanem arca vonásai is lágyabbak lesznek. Ahogy nézem szenvedését majdnem minden mozdulásánál, olyan, mint, ha én is átélném kínjait. - Pár éve nagy bajban voltam és egy férfi jött segítségemre. Gondolom találkoztál vele. Ő Yifeng. - ja, az a szemét, fú de utálom... - A többi végül is mindegy, már mint az utána lévő dolgok, de nem tudom, hogy tudod-e, hogy ő mi.

-         Tudom én. Egy arrogáns, szemét disznó, aki azt hiszi övé a világ! - vágok szavába, hogy végre elmondhassam valakinek a véleményem.

-         Így igaz, de ez a legkevesebb. - Legkevesebb? Most ugye csak viccel? Az ilyeneket vaslapáttal ütném, amíg bele nem ütődne a földbe. - Ő vámpír... - mondja üres tekintettel, amit akkor veszek észre, maikor felnézek rá.

-         De hogy is. - javítom ki, mint, ha én sokkal jobban tudnám.

-         De, az, ahogy én is. - Látom annak ellenére, hogy jól helyben hagyták a gyereket elég vicces kedvében van.

-         Na persze, én meg minden éjjel sünné változom, vagy békává. Attól függ mikor mihez van kedvem. - mosolyodom el, ami jól esik, még, ha ekkora sületlenségek miatt is kell.

-         Nem, félre értettél. Én nem viccből mondom, tényleg az vagyok. - tekint le rám és a komolyságátok kissé megijedek. Rázom a fejem, de már nem tudom, hogy mosolyogjak vagy maradjak ilyen savanyú képű, mint, aki most lehetek egy kívülálló számára. - Nem is az a lényege vagy is ... nem is tudom hogy mondjam... - vet egy féloldalas mosolyt, ami gondolom a felrepedt ajka miatt sikerült így.

-         Habár én nem hiszek az ilyenekben, ahogy most sem, de mond csak bátran, ha belekezdtél. - nem igazán tudom, hogy mi mást lehetne mondani.

-        Gondolom tudod, hogy a vámpírok mivel találkoznak vagy csillapítják szomjukat? - bólintok, mert igaz, hogy nem hiszek most neki, de filmben és könyvben kifejezetten a kedvenceim ezek a kitalált lények. - Mióta fel ébredtem itt, azóta szomjazom, mikor meg téged behoztak még nehezebb lett. Nem akarom ezt, és hidd el nagyon nem akarom, de, ha nem jön valaki és visz ki innen téged, akkor... - nézek rá, mint borjú az új kapura. Nagyon nem tetszik, ahogy ilyen komolyan tálalja ezt az egész zagyvaságot, mindenesetre sikerült annyit elérnie, hogy kíváncsi legyek mit akar nekem végül is kinyögni.