23. rész

Kibum *Key* P.O.V

Volt egy nap, azaz a tegnapi, amit teljesen céltalanul töltöttem el. Bolyongtam az üres kis házban. Itt-ott megpihentem és gondolatimba mélyedtem. Céltalanul...egyedül próbálok olyan rejtélyt megfejteni, amit, ha mélyen magamba nézek tudod soha nem oldhatok meg. Sivár egy világ ez így. Ahelyett, hogy a rendőrségen verném valami asztalát, hogy keressék meg itt rohadok és sajnáltatom magam. Rengeteg kép villan be az eltűnés előtti időről.

Éjjel álmodtam. Én nem hiszek az ilyenekben, de olyan érzésem volt, mint, ha az álmom itt létem okát mutatná meg. Ha jobban bele gondolok csak egy érzés volt, hogy ide kell jönnöm, de lehet, hogy jobb lett volna, ha nem nem hallgatok erre a megérzésre. Senkiről nem tudok semmit és ők sem keresnek. Szép barátok mondhatom...

Még csak most kel fel a nap. Az elő sugarak oly szépen terülnek el a fák törzsei között meghúzódó avarban, hogy teljesen azt a hatást keltik bennem, mint, ha csak egy jól berendezett stúdió egyik kellékét nézném. Csendben bámulom homlokom az üvegnek támasztva. Behunyom szemem, de megint csak Őt látom és az álmom, ami itt pereg le szemem előtt újra és újra. Azt hiszem, ha így folytatom közel leszek ahhoz, hogy saját magamban vesszek el. Levegőznöm kell...

A reggelit úgy nyomtam le szó szerint a torkomon. Nem esett jól, de nem hagyhatom magam el annyira, hogy lábra se tudjak állni, főleg, hogy ma mászkálni akarok az erdőben. Igaz, hogy nem társaságnak számít a madarak csiripelése vagy az erdei állatok különböző neszei, de nekem most az is jobb, mint, ha ülnék és teljes sötétség borulna elmémre.

Elhagyom a házat, ami eddig csak a sanyarú kétségeim központja volt és bele vetem magam a természetbe. Lassan haladok előre céltalanul. Jól gondoltam akkor, mikor azon járt az agyam, hogy a világ attól nem szűnt meg és kicsit sem hagyott fel szokásos élet ritmusából.

Bujkálok az alacsonyabb fák ágai között. Néha-néha egy-egy magasabb sziklára lépek, pedig simán át tudnám lépni azokat, de nem. Én, mint kisgyerek nem hagyhatom ki egyik lehetőséget sem. A fa ágai alatt is van, hogy úgy bújok át, mint, ha átlendülni készülnék egy kisebb akadály felet. Bár csak tényleg így lenne...

Rövid idő alatt tettem meg igen nagy távot. El is fáradtam valamelyest, de még nem eléggé ahhoz, hogy vissza vonulót fújjak a sétámra. Tovább haladok rendületlenül, mint egy tiszta szívvel harcoló katona. Kiértem egy kis tisztásra, de tényleg kicsi. Alig lehet száz méter széltében és hosszában is. Ugyan azt az utat folytatom tovább, amit eddig elgondoltam. Csak egyenesen előre, így kisebb lesz az esélye annak, hogy eltévedek. Ha így lenne az végzetes lehet rám nézve. Se mobilt, se semmilyen túlélő felszerelést nem hoztam magammal, csak egy képet Róla, de azzal semmire sem mennék, ha úgy hozná a sors. A kis tisztást elhagyva újra az erdőbe érek. Hátranézek, de még magam sem tudom minek. Rossz érzésem van, de csak azóta, mióta az erdőnek ebbe a felébe léptem. Pár lépésenként megtorpanok. Lassan üldözési mániám lesz? Mert tényleg olyan érzés az, amit most érzek. Fülelek és pár pillanatig a lélegzetem is visszafojtom, hátha igazam van és valaki követ, de még sem. Nagyot sóhajtok -de csak saját magam megnyugtatása végett. Megint elindulok, de már nem engedem, hogy bármilyen hülye megérzés gátat szabjon utamnak. 

Újra csak nagy távot tudhatok magam  mögött. Nem túl rég pihentem meg egy kidőlt elég öreg fa törzsén. Azt hiszem a rossz érzésem elszállt vagy csak nem figyelek rá? Mindegy is, örülök, hogy nincs most már velem, így legalább nyugodtan haladhatok tovább...

-         Az rohadt életbe! - üvöltök fel, mint egy fél örült. A lábamba egy erős fájdalmat éreztem. Mikor odanézem nem láttam mást, mint egy rozsdás medvecsapdát. Lerogytam a földre, amitől a lábam meg feszült a csapdában. Erre az érzésre csak egy nagyot tudok kiáltani és a seb felett elmarom lábam, mint, ha ezzel valamit is enyhíthetnék a fájdalmamon.

-         Ugyan melyik elvetemült, féleszű idióta rak ide ki medvecsapdát, mikor ilyen állatot csak az állatkertben lehet látni? - bosszankodok csak úgy egymagamban, míg próbálom szétfeszíteni azt, ami a lábamra olyan remekül ráharapott. Ezzel nem fogok semmire sem menni. Ha egy kicsit is sikerül a szorításon enyhíteni az erőm elhagy és újra belém hasít a fájdalom. Lassan, de biztosan szökik ki testemből a vér és én csak nézem, mint ihlet hiányos költő az üres papírt. Most kiabálhatnék vagy őrjönghetnek, de ugyan mit használna? Semmit. Egyedül vagyok és feltételezem a csapda rozsdásodásból, hogy a gazdája sincs a  közelben. Tessék a rossz megérzés... itt van, életnagyságban a lábamra marva. Dühöm, csak egy valami táplálja, még pedig, hogy a halálon jár az eszem. Ha nem  jön erre senki és nem segít leszedni ezt a vackot rólam vagy elvérzek vagy vérfertőzésben vesztem életem. Hm.. nem is tudom melyik lenne a jobb.

Oda vonszoltam magam az egyik fa törzsének, azaz kiszemeltem magamnak halálom helyét. Lassan neki dőlök gondterhes sóhajokkal. A lábam fájdalmát nem érzem, a szívem sokkal jobban fáj. Fáj, mert nem tudom hogy van, nem láthatom arcát, nem búcsúzhatok el tőle, nem mondhatom el mennyire szeretem...szerettem. Belenyúlok zsebembe és a képét húzom elő. Szikrázó, gyönyörű mosolya, igazat mondó, mindig mosolygó szemei néznek vissza a színes fotópapírról. Olyan törékeny, olyan angyali...olyan tökéletes.

Lassan végig húzom ujjam hegyét arca élén, mint, ha igazából is érinthetném most. Könnyeimmel küszködök, de nem engedhetem meg magam, hogy a bánat foltjai elfedjék szemeim. Látni akarom s, ha már életem utolsó perceit is nélküle kell le élnem, akkor legalább az ő mosolyával hagyjam el ezt a világot. Lélegzet vételem lassul, de csak mert én így akarom. Felnézek a kék égre, amit alig díszít pár kis fehér felhő. Behunyom szemeim és nagyot szippantok a friss levegőből. Sikerül egy könnycseppnek elszabadulnia. Végig folyik arcomon, amitől előtör belőlem a halk zokogás. Fejemben csak az Ő neve ismétlődik szüntelen. Újabb mély levegőt veszek, hogy megszakítsam zokogásom. Nem megyek azzal sem sokra, ha itt itatom az egereket. Kinyitom szemeim és a lábamra szegezem. Úgy nézem megint, mint, ha elbűvölt volna, majd tekintetem megszakítva újra a képre nézek. A könny útjait letörlöm arcomról, majd a lefele biggyesztet ajkaim mosolyra változtatom. De hogy miért mosolygok? Az oka nem más, mint, hogy, ha engem még is itt találna a végzet tudom, hogy van olyan fiú, aki vigyáz majd Rá és gyerekemre, akit ott hord a szíve alatt. Igen, van olyan férfi, aki százszor jobban megérdemelné Őt, mint én. Talán jobb is így. Nem tudok rá vigyázni, mert, ha megtettem volna itt lenne mellettem... vagy is nem itt, hanem otthon, a lakásba. Tervezgetnénk a jövőnk, majd a gyerek jövőjét. Remélem a gyerek lány lesz és rá fog hasonlítani. Tudom, hogy Hara szeret, így, ha a szerelmünk gyümölcse rám hasonlítana, akkor egész életében az én jelenlétem egy részével szembesülne. Ezt nem akarom. Így tudni fogja, hogy kitől van, ami egy kín marad neki, főleg az elején, később pedig, ha szerencsém lesz homályba merül emlékem és boldog lesz.

Míg szerelmem nélkülem leélni készülő jövőét álmodtam meg egyre több vért vesztettem. Igen szép vértócsa volt a seb alatt. Úgy tűnik a sorsom tényleg meg van pecsételve... érzem, ahogy egyre jobban gyengülök...

Csukott szemmel vártam a halálom pillanatát, Hara fényképét kezemben tartva, mikor hangokat hallottam meg. Ki akartam nyitni szemeim, de nem tudtam. Azt hiszem túl sok vért vesztettem ahhoz, hogy megmozduljak, vagy csak egy szót is szóljak. Ha úgy kell lennie. akkor megtalálnak, ha nem, akkor tudjuk, hogy mi lesz, ám a sors kiszámíthatatlan.

Nem telt el sok idő a hangokat erősebben hallottam. Egészem olyan volt, mint, ha itt mondták volna tőlem alig pár méterrel. Így is volt. 

-         Nocsak, nocsak... fogtunk valamit. - kacarászik az amelyiknek mélyebb volt a hangja. Összesen két hangot hallottam, így feltételezhetem, hogy ketten vannak.

-         De hát ez halott! - lökött meg a kissé vékonyabb hangú. Nem mondtam semmit és nem is mozdultam, de egy halk nyöszörgésre még volt erőm, így hát azt el is lejtettem.

-         Te... ez nem az a csaj? - érzem, ahogy ujjaim közül egy pillanat alatt eltűnik a vékonyka lap, amin Hara pontos, de kicsinyített mása van.

-          Tudja a franc! De azzal ne foglalkozz. Egyél mielőtt kileheli a lelkét! - mondja szinte parancsolóan a számomra fiatalabbnak tűnő. Muszáj volt rájuk vetnem egy pillantást, de tényleg csak annyi volt. Rendesen meg sem tudtam nézni vonásiakat, csak arra tudott ez a kevés idő nekem szolgálni, hogy valahogy megtudjam őket különböztetni, ah nem is beszélnek.

-         De, ha ez az idióta annak a csajnak valakije és ilyen közel jár hozzánk, akkor biztos nincs egyedül. Csak gondolkozz már egy kicsit, ha ezek... - fojtaja belé a másik a szót, mielőtt kikotyogna valamit a jelenlétemben. Legalább is gondolom én.

-        Fogd be a pofád, de idióta! Nem látod, hogy él, te meg itt jártatod azt a nagy szád feleslegesen! - erre a másik nem mondott semmit én meg nem igazán értettem, hogy miről hadoválnak ezek ketten itt, csak annyit fogtam fel, hogy Hararól, a szerelmemről van szó és, hogy közök van hozzá valahogy.

-        Akkor most eszünk vagy nem? - szólal meg  a mély hangú újra.

-        Nem. Elvisszük Feng mesternek. Majd ő kitalálja mi legyen vele... persze, ha addig kihúzza. -  mondta gúnyosan a másik, legalább is én hallás alapján ezt gondolom. 

Nem telt el talán tíz másodperc sem és valaki felemelt a földről, majd a vállárra rakott. Mivel a lában kissé hirtelen érintette az a finomnak nem mondható mozdulat magamban felordítottam. Kinyitottam egy picit szemeim és csak az lehullott leveleket, füvet és kedvesem fényképét láttam. A szemetek eldobták a számomra legkedvesebbe tárgyat. Megerőltette magam jobban kinyitottam szemeim és a képet néztem. 

-        Ég veled szerelmem... - tátogtam el e szavakat, majd minden erőm elhagyott, szemeim elnehezedettek és elfeketült minden.

SoRa P.O.V

Hát igen. Itt vagyok a suliban. Közeledik a testnevelés óra és, ha jól sejtem, akkor már az új tanár úrral. Ja, persze, új... Lehet, hogy másnak az, de nekem nem. Ha jobban belegondolok nem bírom a pofáját ennek a beképzelt majomnak, de muszáj elviselnem. Hyo pasija, hurrá! Nem elég, hogy a kastélyban alkalmatlankodik két év után, hanem, majd még itt is. Be fogom tartani kérését és úgy csinálok, mint, ha itt sem lenne. Jó színész vagyok. Mindenki azt hiszi - persze Hyo unnie kivételével -, hogy én egy ártatlan bárányka vagyok, közben még sem. Ha akarok tudok sorozat gyilkos, agresszív vadmacska vagy hasonló tulajdonságokkal megáldott valaki. Persze. Általában szerény vagyok, mert nem szeretem kimutatni a fogam fehérjét. Szeretek meglepetést okozni másoknak. Ugyan azt nem tudom, hogy Hero mit tud rólam vagy mit nem, de nem is érdekel addig, míg nem kezd el nekem parancsokat osztogatni.

Lassan bevonulunk az öltözőbe és átöltözünk. A suli udvarán lesz a sorakozó. Elől a lányok, mögöttük a lányok. Amíg meg nem jön Kim tanár úr, addig szavadon mászkálhatok, ám amint megjelent egyből jön a sorakozó. Megtörtént a névsor olvasás, majd engem félre hívott a többieket meg elküldte futni.

-       Akkor dalolj nekem madárkám. - fogta úgy maga elé a naplót, mint egy igazi, vérbeli tanár. Igazság szerint érdekelne, hogy hogy sikerült a nagy semmiből csak így tanárként bekerülnie.

-       A kincsünk Lee So Ra. - mutattam a lányra - Állítólag ő a pasija, Lee Hong Ki - mutattam a "Lökött" néven futó fiúra - és a két srác, aki figyel rá Kim Kyoung Jae és Woo Sung Hyun. - mutattam meg őket is, persze, nem feltűnően. Kevinen megakadt a szemem, ahogy ott nevetgélt Sora mellett. Bármilyen különös is, felkeltette az érdeklődésem a fiú, habár nem kell eltúlozni, csak valamennyivel többször akad meg rajta tekintetem, mint a többieken.

-       Nocsak. Igen szép társaság. - nevette el magát - Még valami? 

-       Egyenlőre legyen ennyi elég.. tanár úr. - fintorogtam egyet, majd csatlakoztam a többiekhez.

22. rész

***

Simán és zökkenőmentesen ért haza Hero, majd befeküdt kedvese mellé, hogy új munkája előtt pihenhessen egy keveset. Míg ő aludt az összebilincselt páros egy csapatként próbáltak olyan eszközt keresni, amivel elvághatják az őket összekötő láncot. Igaz, hogy nem vastag az összekötő kapocs, de a házon belül egy olyan dolgot sem találtak, ami alkalmas lenne ennek eltávolítására.

-        Menjünk ki a garázsba. Ott biztos van valami szerszám, amivel leszedhetnénk ezt a valamit. - javasolta a lány és már indult is gőzerővel a kijárat felé.

-        Jó, de akad egy kis gond. - mivel a fiú egy tapodtat sem mozdult kissé vissza rántotta a lányt, aki ezek után megdöbbenve nézett vissza rá.

-        Na és még is mi lenne? -szűkítette kicsit összébb szemeit Sora az előtte állóra.

-        Ki kellene mennem... már nagyon. - fújta fel arcát a mondata végén HongKi, amire kér nagy szemeket kapott viszonzásként.

-        Az Isten szerelmére, bírd már ki. Ha kimegyünk két perc múlva mehetsz is. - próbált a lány hatni rá  csak végre induljanak már meg, hogy elszakadhasson tőle.

-        Ha többet kell mennem, mint 3 lépés tutira nem bírom ki. - erősködött továbbra is a másik fél.

-        Engem nem érdekel, de biztos nem fogok bemenni veled a mosdóba hogy végig nézzem hogy könnyítesz magadon. - kezdte meg ugyancsak a kijárat felé rángatni az ellenkező neműt, persze nem sok sikerrel.

-        Nem! - kiáltott fel - Nem arra megyünk. - fogta meg Sora csuklóját HongKi, majd az illemhelyiségfele vezette volna, ha tudja merre van az. -  Mutasd meg hol van. - nézett a lányra, aki addigra beletörődött, hogy hamarosan érdekes élményben lesz része. Elmentek a mosdóig, ami a földszinten egybe van építve a fürdővel. Bementek, mind ketten. Eddig még szép és jó volt a dolog, de amint az ajtó becsukódott - igaz, hogy rajtuk kívül senki nincs a lakásban, de a megszokás nagy úr - Sorat teljesen kiverte a víz. Lehet, hogy eddig tiszta és sima ügynek tekintette, hogy bemennek, HongKi elvégzi dolgát és már kész is, de ez nem így lett.  A lány biztosra vette, hogy elég az egy kéz az ilyenekhez, vagy, ha még sem, akkor legalább most az egyszer kivételt tesz és, ha már csak sajnálatból is, de bevállalja az egy kézzel, de tévedett.

-        Te meg mit csinálsz? - rántotta el maga fele a lány a karját, csak hogy véletlen se legyen a másik fél ágyékához közel a a saját keze.

-        Tenném a dolgom, ha nem akadályoznál meg benne percenként! - jegyzi meg gúnyosan a háta mögött lévő srác.

-        Tedd egy kézzel! - ripakodik rá.

-         Fogd be a szád és ne hátráltass! - kiabál szinte vissza rá és vissza rántja saját kezét. - Csak egy napig lennél fiú és tudnád, hogy hogy megy ez... - morgolódott.

A fiú szokásához híven felvette a az ilyenkor használatos testhelyzetet és szokásához híven látott hozzá a feladnak, vagy is látott volna, ha a csobogás helyett nem a síri csendet hallgatták volna.

-        Most meg mi van? Talán kiizzadtad? - gúnyolódott Sora.

-        Nem, csak zavar, hogy itt vagy és nagy a csend. - vágott vissza csípősen.

-        Megmondtam, hogy két perc és jöhettél volna egyedül, de nem, neked engem is magammal kellet cipelned... - az egy levegővel való hadarást a csobogás és HongKi megkönnyebbüléstől való "ahh" hangja zavarta meg. Hirtelen nem is tudott mit csinálni, csak az első gondolatait kivetíteni szavakban. - Fúj te gusztustalan... Csak egyszer szabaduljak meg tőled. Többet soha nem megyek a közeledbe. - arénázik a lány, persze HongKi semmit sem fogott fel belőle.

Mikor nem hallatszott már semmi újra a csendet hallgatták.

-        A kettőnél több már hokizásnak számít... - jegyezte meg a lány szemeit forgatva, mikor túl hosszúnak látta a "semmit" tevést.

-        Nem mindegy az neked? - tette el "munka" eszközét HongKi, amire a lány végre fellélegzett.

Egy kézmosás után elhagyták a fürdőt, hogy végre elmehessenek oda, ahova Sora menni akart, pontosabban a  garázsba. Feltúrtak mindent, de egy olyan szerszámot sem találtak, amivel elvághatnák.

-       Van vagy három autójuk és nincs egy szerszám sem? - bosszankodott a lány.

-        Próbáljuk meg ásóval. - ajánlotta fel a fiú, majd megfogta a tárgyat. Sora csak bólintott rá, majd azt kezdték el kigondolni, hogy hol hajthatnák végre a szétválasztást. Kis szerencsével megtalálták a biztos helyet és kisebb nehézséggel elválasztották maguk egymástól.

Eljött a reggel, amit ki várt, ki nem. A "gerle" pár a kanapén fekve aludt. Eli reggel itt keltette fel őket Kevinnel az oldalán. Korán volt még, ahhoz, hogy az iskolába induljanak, így Eli HongKit haza vitte, míg Soranak otthon kellett rendbe szednie magát és felkészülni az aznapi iskolába.

Hero sem tétlenkedett. Reggel időben kelt fel, majd elbeszélgetett a legfiatalabb lánnyal SoRaval, hogy semmiféleképpen sem szeretné meglátni, hogy ismerős pillantásokat vet felé az iskolába. Nem akarta, hogy már az elején lebukjanak. Bármennyire is a 13-om tagja, ha miatta bukik le, akkor búcsúzhat az életétől. A csoport maknaeja csak illedelmesen bólintott, mikor tudomásul vette plusz feladatát.

Míg külön külön készülődött mindenki a suliba addig Henry még mindig az éhségével küszködött. Az éjszaka alatt - míg Hara békésen aludt - többször rántotta vissza magát a holtpontról. Ez utolsónál már kis híján bele nem mélyesztette fogait barátjába, így attól tartott, hogy a következőnél már nem lesz olyan szerencséje, hogy vissza fogja magát. Az este folyamán addig beszélt Henry Haranak, míg meg nem nyugtatta afelől, hogy nem fog miatta bántódása esnie s, ha kell inkább saját magát harapja meg, hogy átmenetileg enyhítsen szomján.

Hát ez majdnem be is jött, csak, hogy Fengnek nem tetszett az eddigi "előadás". Szerinte túl unalmas, így intézkedéseket tett a szórakoztatóbb adásért...

21. rész

HongKi P.O.V

Na igen. Betolakodtam, de még is hova? Hát az oroszlán barlangjába. Nagyon nem volt kedvem, de nem volt mit tennem. Ígéretet tettem Henrynek, ha bármi baj van azonnal idejövök, az isten háta mögé, pontosabban a két új srác lakására. Tehát kilehet találni, hogy igen is baj van. 

Mikor haza értem a suliból - dög fáradt voltam, így alig vártam végre a megmentő ajtót, amin bejutva pihenésre és finomságokra lelhetek, na de mindegy is. Szóval, mikor hazaértem furcsának találtam, hogy nyitva van résnyire az ajtó, de csak vállat voltam és bementem, mint, ha nem is láttam volna semmit. Ledobtam táskám az ajtó mögötti sarokba, majd ezt követe cipőm is, amit meg kellet igazítanom, mert Henry allergiás rá. Mikor ez is megvolt a vékony dzsekim is felakasztottam a fogasra. Innen már szinte futva mentem a konyhába, ahol egyből a hűtőt támadtam meg. Kivettem belőle pár finomságot és jóízűen falatozni kezdtem. Legelőször befaltam egy kis rizst, majd ezt gyümölcssalátával szorítottam le vagy valami hasonlóval. Találtam valami sütifélét is. Igen bizarr kinézete volt, de gyorsan elfogyott az is. Még éhes voltam. Kiszívta minden energiám a foci edzés és az utána való baromkodás a fiúkkal, de gondoltam addig kitartok, míg nem dobok össze magamnak, meg Henrynek valamit. Nem vagyok nagy szakácsvénával megáldva, de amit szeretek azt mind eltudom készíteni. Elindultam lakótársam felkutatni, hogy biztosra tudjam, hogy itthon van. Mondjuk száz százalékra veszem, hogy így van, hisz az ajtó nyitva, ő meg nem olyan figyelmetlen, hogy így hagyja, ha elmegy. Inkám én lennék az az elvetemült, aki képes lenne rá, mondjuk erre példa még nem volt.
Keresek kutatok, de sehol senki. Utolsó mentsváram, ha bemerészkedek a szobájába. Na igen, az a rész, ahova eddig csak egyszer voltszerencsém bemenni. Ugyan még is nem tudom, hogy  mi lehet az oka, hogy top secret-es a helység, de nem is akaratoskodtam, hogy megtudjam. ... Mielőtt a territóriumát felbolygattam volna megtorpanok a folyosó végén. Lehet, hogy be sem kell mennem, csak bekopognom és kész is, de amint közeledek afelé az ajtóféle, különöset látok.... már megint.
Tárva nyitva minden, így benyitás nélkül is lehet a szobát teljes egészében látni. Egyből szembetűnik, hogy a rendmániás barátom kis kuckója úgy néz ki, mint, ha három tornádó söpört volna végig rajta. Itt nagyon nem tetszik már semmi. Szabályt megszegve lépek be és az első papírokat veszem fel a földről és ahogy haladok így folytatom a többivel. Az íróasztalhoz érve leteszem, ami a kezemben van és megfordulok saját tengelyem körül. Sokkol a látvány oly annyira, hogy bent sem maradok. Tisztán leesik minden. Most kell mennem.
Kirobogva a szobából, majd az öltözéket - ami egy cipő és a dzsekim - magamra kapva hagyom el  a házat.
Jól figyeltem mikor Henry az útvonalat magyarázta el és remélem tényleg olyan oda jutok, mint, ahogy a fejemben meg van rajzolva. Először is taxit kell kerítenem, amit irányítok ide-oda....
Elértem ahhoz az erdős részhez, ami a végállomásom előtti utolsó megálló. Itt a taxit elhagyva, gyalog teszem meg utolsó kilométereim. Nincs ínyemre a séta, főleg így nem, hogy már sötét van, de nincs mit tenni.    
Elértem egy böhöm nagy házig, s mivel nem találkoztam eddig egy épülettel sem feltételezhetem, hogy ez az. Bekopogok, persze először csak finoman és semmi. Megteszem még egyszer és még egyszer, de ugyan csak semmi. Kezdem azt hinni, hogy rossz helyen járok és már fordulnék is meg, mikor a szőke végre kinyitja az ajtót. Néz rá, mint, ha életében nem látott volna.
-        Te meg? - szegezi felém a kérdést.
-        Kisebb probléma akadt. - válaszolom neki, majd abban a pillanatban kitárja az ajtót ezzel jelezve, hogy szabad utat kaptam a belépéshez, amit meg is teszek.
-        Halljam azt a kis problémát. - löki be az ajtót, ami akkorát csattant, hogy megijedek.
-        Henry nincs a lakás meg fel van dúlva, ami nem olyan eget rengető baj, de nem tudom, hogy tudod-e, hogy Hen rendmániás, így kissé aggaszt a dolog. - vágom zsebre kezeim és nézelődök - Továbbá az ajtó is nyitva volt, nekem meg nem szólt, hogy elmegy. A lelkemre kötötte, ha baj van azonnal jöjjek ide szólni. - nézek a srácra, aki fapofával néz rám.
-        És még mondott valami mást is? - erre csak megrázom a fejem - Maradj itt. - hagy ott a hatalmas nappaliban, így tovább nézelődöm. Ilyen-olyan figurákat emelgetek fel a helyükről, hogy jobban szemügyre vegyem. Kis idő múlva a szőke vissza jön Sorat rángatva maga mögött. Micsoda kellemes meglepetés.

Elém érnek és akkor látom csak, hogy egy bilincs van a kibírhatatlan liba egyik csukóján. Kidülledt szemmel nézek, mikor annak a bilincsnek a másik fele pillanatok múlva az én csuklóm fogja közre. Mire belekezdenék a felháborodásom kimutatásában megelőztek.

-        Na gerlepár. Most itt maradtok és vigyáztok egymásra míg vissza jövök. - lök mind kettőnket a mögöttünk lévő kanapéra ez az idióta. Eddig sem volt szimpatikus, de ezek után még annyira sem.

***

KyoungJae egy trappban indult meg főnöke és "öccse" tartózkodási helyük felé. Nem tehetett mást. Mindenki tudta, hogy jön a baj, közelít, de arra senki sem számolt, hogy ilyen hamar elérkezik és nem úgy, ahogy ők várták. Eli nem tudta, hogy Henry milyen erős, mikor törhet meg így vissza kell rángatni a ház másik két lakóját, ha esetleg még az éjszaka folyamán látogatójuk lenne. Egyedül semmi esélye sem lenne. Ilyen ütközetekben jó, ha a vámpír megtudja védeni magát nem hogy még egy embert is vagy most jelen esetben kettőt, ha már HongKi odatalált.

Míg egyik főszereplőnk ezzel volt elfoglalva, addig a másik kettő teljesen mással...

Hyo P.O.V

-       Oh, na persze. Most meg tanár akarsz lenni? Azt hiszed nem szúrnának ki Chibun emberei egyből? - már maga ez az ötlet teljesen abszurdum.

-       Most miért? Elmegyek a tanárhoz, eltöröm minden csontját és már bent is vagyok a suliban. SoRat sem vették észre én meg, mint tudhatnád az álcázás nagy mestere vagyok, így biztos nem szúrnának ki. - persze. Hero is, ha kitalál valamit azt azonnal meg is kell csinálnia. Persze az ötlet jó, de akkor is veszélyes. Ha az a két gyerek kiszúrja, akkor oda az egész erőfeszítésnek, de nem csak az övének, hanem SoRaénak is.

-      Akkor sem tetszik, de csinálj, amit akarsz. - nem mint, ha nem azt csinálná.

-       Kösz, de nem kell az engedélyed. - harap a nyakamba, amitől kiráz a hideg. 

Néhány nem túl fontos részletet megbeszéltünk, majd Ő el is ment. Kezdem úgy érezni, hogy lassan nem is, hanem Jae lesz a főnök, ami csöppet sem tetszik.
Ha már egyedül maradtam - persze a csajok ugyan úgy itt vannak - azt hiszem ideje lefeküdni. Nincs kedvem hozzá, mert egészen mást terveztem, de szokás szerint őfelsége mindig kitalál valamit és akkor annak úgy kell lennie. Ilyenkor bánom, hogy "gyengébb" vagyok vele szembe. De mit tehetnék? Az életem ezt az önfejű majom. Legszebb pillanat volt, mikor találkoztam vele. Ha akkor máshogy teszek most nem érezhetném ennyi kihagyás után újra érintését és csókjait. Soha nem gondoltam volna, hogy elcsavarja valaki is a fejem. Magamnak való létemre még is sikerült. Mikor szemeibe nézek néha úgy érzem teljesen más ember vagyok vagy is inkább vámpír, mosolyától meg egyenest el tudnék olvadni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az oldalamon tudhatom...

JaeJoong *Hero* P.O.V 

Tesi tanár leszek. Tetszik az ötlet, igazán testre szabott feladat számomra. Remélem tényleg észrevétlen maradok és alaposabban megfigyelhetem azt a bizonyos "kincset" és a két testőrét vagy miét. 

Többször gondolkoztam már el azon, hogy még is ki ez a Chibun? Én, ha jól emlékszem, akkor egyszer sem találkoztam vele, de lehet, hogy még látni sem láttam, mondjuk még nagyobb kérdés, hogy neki mire kell az a lány vagy is pontosabban a vére?
Be törtem az iskolába a biztonsági rendszert ügyesen kijátszva. Megkerestem azt a szobát, ahol az itt dolgozók adatai vannak. Kikerestem a tesi tanár aktáját és megnéztem lakhelyét. Már csak annyi a dogom, hogy meglátogassam és eltüntessem a föld színéről.
A házával szembelévő oldalon parkoltam le. Mielőtt kiszálltam volna az autóból körbenéztem. Az utca ki van halva így éjfél tájt.
Ellenőrzöm a címet utoljára, mielőtt rossz emberre pazarolnám az időm. Mikor megbizonyosodom, hogy  ez az a hely betöröm az ablakot nem nézve, hogy az mekkora robajjal jár. Bemegyek az ablakon és megyek az érzékeim után. A srác - mivel körülbelül egy idős lehet, habár nem néztem meg alaposan adatait, így csak kinézetre tudok alapozni - fel sem kelt a csörömpölésre. Könnyű dolgom lesz, aminek örülök, mert így hamarabb vissza mehetek ahhoz  a nőhöz, akit szeretek.
Bemegyek a szobába ajtó kicsapással, de erre sem reagál. Vajon hogy kel ez fel reggel, ha ennyire semmibe vesz mindent, amit eddig tettem? Mindegy is. Nem lacafacázok, egyből a torkának esem. Tulajdonképpen éhes is volt, így még jónak is jön ez a potya munka.
Harapásom után egyből magához tér a szerencsétlen, de ekkor már hiába. Száját erősen befogva szívom tovább vérét, amíg jól nem lakok. Mikor végeztem pólóját feljebb húzva törtöm meg szám. Imádom ezt csinálni. Látni, ahogy a legerősebbnek tűnő ember is ijedt kis nyuszivá változik ilyenkor. Utolsó kívánsághoz való jogát megadtam, de nem élt vele és, így egy "bye bye" után könnyed mozdulattal kitörtem nyakát.
A hullát nem hagyhatom itt, így kihámoztam ágyából és vállamra kaptam. Gyorsan kell távoznom, mielőtt valaki meglátna. Kocsimhoz érve bedobtam a csomagtartóba és már ott sem voltam. Majd azt hiszeik, hogy eltűnt, avagy teljesen mást, de hogy nem jön vissza arra mérget vehetnek.
Elvittem egy rakpartra a friss holtestet és ott beledobtam a tengerbe. Ezzel a munka piszkos része készen is van és még jól is laktam. Azt hiszem ma jól tárhatom a napom.
Vissza ültem kocsimba és elindultam haza, hogy nyugovóra térjek Hyo mellett. Pár órám van és kezdődik a szórakozás...

20. rész

Kevin P.OV

Fogalmam sincs, hogy mi ez a hely és mit keresünk itt. Elég hosszú utat tettünk meg a főnökkel. Megállunk egy erdős rész végénél. Elég sötét van, szinte az orromig sem látok. Miután Chan kiszáll az autóból ösztönösen én is megteszem. Elindul az autó előtti úton, gyalog. Nem tudom, hogy mire készül, de vámpír létemre borsódzik a hátam ettől az egésztől. Rossz érzésem van már azóta mióta elindultunk. Nem szokásom Chibunt faggat, mikor vele kell mennem így most sem teszem, pedig jelen pillanatban nagyon is fúrja az oldalam a kíváncsiság.

Egy raktár épülethez érkezünk. Kihalt minden és olyan képet fest még így sötétben is, mint, ha ezer meg egy éve nem járt volna itt senki. Chan kinyitja egy apró kulccsal azt az ormótlan nagy lakatot, ami egy teljesen átlagos ajtón lóg. Amint ez megtörtént kinyitja. Recseg, ropog, meg minden mást csinál, de nyílni alig akar. Ha lakat nem is lenne rajta sem tudna senki sem bemenni, ha csak nem szuper hős vagy hasonló.

Beérve az épületbe egy kattanás és szép lassan az egész épület fényárban úszik. Halogén lámpák hada fut végig mind a két oldalon a falon illetve a mennyezeten. Ahogy jobban körbe nézek mindennel találkozom itt. Egy része a helységnek egész lakályos, legalább is teljesen ezt sugallja. Kicsivel arrébb már egy irodára hasonlító rész van s végül ennek az oldalnak a sarkában akták tömkelege sorakozik polcokon, dobozolva illetve egy asztalon elég magasra stócolva. A másik oldalt nem is futottam át tekintettemmel, mert nagyon leragadtam a sok papír halmaz között és gondolataim áradata között. Vajon minek vagyok én itt? Mióta van ez az épület itt Chibunnak? Vajon mire készül? 

Míg kerestem saját magamban a kérdésekre a válaszaim Chibun előttem toporzékolt.

-         Ma itt töltjük sz éjszakát. - mondta szinte parancsolóan, majd a sok akta fele közeledett.

-         Rendben, de miért is? - hangzik tőlem a kérdés.

-         Amint látod sok dolgunk van. - bök az előtte álló dobozra. Kis híján ki nem esett a szemem megdöbbentségemtől.

-         Mi dolgom van nekem azokkal az írtatokkal vagy mikkel? - válasz nem érkezett, így csak a poros, megviselt székre dobtam a vékony dzsekim és egy szimpatikusabbnak tűnő kisebb rakás mellé sétáltam. Felvettem a legfelső össze csukott sárgás és ugyan csak poros aktafélét. Volt súlya meg kell hagyni, de mire kinyitottam volna, hogy meglessem mi rejtőzik a vastagabb anyagú papíros alatt egy mondat hagyta el idehozóm száját.

-        Ne azokat! - kapom fejem felé, majd egy kétszer akkora mennyiségre mutat. Beletörődve és egy kisebb sóhajjal ejtem vissza a vastag dossziét és sétálok a nekem szánthoz. Fogalmam sincs, hogy mit keressek, így rá kellet kérdezzek s mikor a válasz megkaptam kicsit sem izgatottan esek a feladatnak. Azt hiszem hosszú éjszakám lesz, bár csak vége lenne már...

Henry P.O.V

Valahol és valamikor felébredek. Mikor körbe nézek egy pince tulajdonságaival szembesülök. Vajon hol vagyok? És mit keresek itt?

Nem telet el kis idő és rájövök. Láncaimra néztem, amivel a falhoz vagyok szinte szegezve.Nem sok mozgás teret biztosít, talán csak annyit, hogy felálljak, vagy még annyit sem. Előttem megalvadt vér keveredett a homokos talajjal. Ez az én vérem. - állapítom meg úgy magamban. Nem tudom, hogy mi egyebet tehetnék azon kívül, hogy próbálok felállni. Ahogy próbálkozom szembesülök azzal a tudattal, hogy sajog mindenem. Ha az egyik izmom megfeszítem akkora fájdalom hasít belém, mait eddig nem tapasztaltam, és, ha ez nem lenne elég éhes vagyok. Látva magam előtt a saját vérem vágyom rá. Szemfogaim kint vannak, amit eddig nem is vettem észre, csak mikor felszisszenni készültem az imént a fájdalom hatására.

Nem sokáig töprengek az éhség okozta vágyaimon, ugyan is nyílik az ajtó. Két ismert arc jelenik meg előttem. A két kopója egész pontosan. Az egyik közelebb jön és kiszabadít a lánc fogságából, amiért most kicsit hálás vagyok neki, de azért nem kell félre érteni. Érzem, ahogy szabadabban áramlik kezeim felé a bennem lévő vér. Párszor ökölbe szorítom kezeim, hogy gyorsítsak a hatáson. 

Míg kezeimmel úgy mond "játszok" az ajtóra pillantok. Mennyire egyszerű lenne most ezt a két idiótát leütni vagy hasonlót csinálni vele és elszökni, de a sebeim meggátolják ezt az egészet. Ha ehetnék könnyebben menne a dolog, de egyiküket sem szándékozom megcsapolni, pedig átmenetileg jó lenne.

Egy harmadik csatlós evickél be a vasajtó küszöbét átlépve. Nem tudom, hogy ki ő, de akit maga előtt taszigál nem más, mint Hara. Nagy szemekkel nézek rá. Felmérem szemmel testi épségét. Szerencsére kutya baja azon kívül, hogy sugárzik róla a szomorúság és a rémület. A három koránt sem úriember gonoszan röhögnek az orruk alatt.

-        Itt a vacsorád. - hangzik el az egyik szájából. Harara pillantok. Vacsora? Mi van? Nem, én biztos nem harapom meg Őt. Bármennyire is vágyom a vérre nem teszem meg, inkább akkor itt pusztulok éhen.

Mit vétettem, hogy így kell bűnhődnöm? Soha senkit sem öltem meg vagy tettem nyomorékká. Egy bűnöm van, hogy vámpír vagyok és csatlakoztam ezekhez a sátánokhoz. Akkor még jó ötletnek tűnt, de talán csak azért, mert fiatal voltam, és még lehet, hogy most is annak hinném, ha Chibun nem nyitja fel a szemem.

Sanyargat a tudat, hogy egy vértől roskadó ember van most a közelemben, de egy újjal sem tudok és nem is akarok hozzá nyúlni. Erősen koncentrálok, hogy ne vessem rá magam és fedjem fel magam előtte. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudná milyen szörny vagyok, mondjuk akkor sem érnék el vele sokat. Nem tudja magát megvédeni. Hiába vagyok vékonyka, mint a nádszár, de sportolok, mindemellett sokkal erősebbé tesz az, ha vadásznom kell. Harcolok saját magammal, de így nem megy.

Lassan közelít felém egy szót sem hozzám szólva. Gondolom látszik rajtam, hogy mennyire tartózkodó vagyok tőle. Azóta mióta bezárták velem egy légtérbe rá se néztem, tudomást sem akarok róla szerezni, de ő persze nem könnyítene a dolgomon.

-         Henry... - térdel le mellém, majdnem abba a vértócsába amit eddig olyan hűségesen bámultam. Hallom szívverést, ami elég gyors. Képzeletem játszani kezd vele, még pedig egy kis filmmel, amiben az  zajlóik le, ahogy nyakára tapadok és addig szívom vérét, míg jól nem lakok. Megrázom fejem, hogy kitisztítsam, de semmit sem használ. - ... minden rendben? Nagyon megvertek?  - érne a felrepedt szemöldökömhöz, de elütüm magamtól kezét.

-         Menj a közelemből. - motyogom kissé rekedtesen, hisz torkom is ki van száradva.

-         Na, de... - szúrós tekintetem miatta, mit felé intéztem abba hagyta azt, amibe belekezdett. Felállt ott hagyott. Hátradöntve támasztom meg fejem a rücskös falba szemeim behunyva. Nem merek lassan lélegezni sem, így minimálisra veszem levegő vételem. Talán, így kicsit könnyebb, hogy nincs a közelemben, ám az élet kiszámíthatatlan. Ahelyett, hogy végre cselekedne valami jót, újra csak egy akadályt tár elém.

Hara megint felém közelít, de nem tudom miért, mikor nem sokkal ezelőtt zavartam el.

-          Fázom. - kuporodik mellém reménykedve, hogy ölelésemmel valamennyire szorítok vissza ebből az érzéséből, de nem tehetem. 

Megszólalása után nem sokkal nekem is leesik, hogy van rajtam egy pulcsi, amit neki adhatok. Nekem úgy sem kell, lefoglalnak a gondolataim, ami eltereli figyelmem a fázás fogalmásról. Lekapom magamról, majd oda nyújtom neki. Hát kár volt. Kihasználva a helyzetet hozzám bújik, annak ellenére, hogy a pulóver ott lifegett az orra előtt. Mély lélegzetet veszek sé próbálom minél tovább ben tartani.

-         Ne. Hara... kérlek... - lökném el magamtól, de eszeveszett módon karol át. Ráterítem a felső ruházatot és próbálom lehámozni magamról kezeit.

-         Ne légy ilyen. Kérlek, had maradjak itt. - mondja szinte már könyörgő hangon.

-         Nem lehet! Ezzel veszélybe sodrod magad és a magzatot is. - válaszolom neki kifogásként - Húzd fel a pulóvert és menj oda vissza, ahol ezelőtt voltál! - próbálnék neki parancsolni, de hasztalan. Szorítása erősödött és majdhogynem vigaszért kiált, de ezt így neki hogy adjam meg? Nem tehetek mást, mint tűrnöm, de most még erősebben.

Ráterítem a pulóverem gondosan betakarva nyakát, hogy véletlen se lássam és átölelem. Tudom, hogy nem fogom sokáig bírni, de, ha ez a sorsom hiába küzdök ellene. Ha bekövetkezik az, amit nem akarok és balul sülne el a dolog, azt soha nem fogom magamnak megbocsájtani. Ki kell találnom valamit, ami senkit sem sodor bajba, de megoldásként megfelelne mind kettőnknek.

Hara P.O.V

Rettenetesen fázom. Ide lent hideg van oda fenn meg meleg. A földön kell ülnöm, ami kicsit sem könnyíti meg a helyzetem. Nem tudok mit csinálni. Nem tudom, hogy Henrynek mi a baja velem - habár gyanítom, hogy nem is én vagyok az oka, hanem a szituáció, amiben benne vagyunk -, de bármi is legyen szükségem van most rá, amit meg kell értenie. 

Hozzá bújok, mikor alkalom nyílik rá, és akkor sem fogom elengedni, ha itt üvöltözik a fülembe. A pulcsi is kellene nekem, amit felém nyújtott, de ha azt elfogadom az iménti cselekedetem fújhattam volna. Tulajdonképpen örülök, hogy végre ismerős arcot látok, még, ha ennyire szét is van verve. Míg tőle távol, majdnem a másik sarokban ültem alaposan szemügyre tudtam venni. 

Szemöldöke két helyen, ajka egy helyen van felrepedve. Van egy monokli az egyik szeme alatt és szemmel láthatóan a bal oldali bordáival is van valami, mert igen csak azt fogdossa. Sajnálom, még, ha ezzel nem is tud mit kezdeni, viszont kíváncsi lennék, hogy miért kapta ezt a sok sebet? Tudtommal jó gyerek, legalább is a szokásos fiús, tini dolgokon kívül sosem tett semmit. A másik meg ő egyáltalán mit keres itt? Mi köze ehhez az egész dologhoz, ami itt folyik? 

Bármennyire is próbáltam összefüggést találni a dolgokra nem ment. Igazság szerint kiindulni sem tudok sehonnan és így keresztet vethetek az egészre.

Ahogy itt szorongatom és pulcsija kezd felmelegíteni jobban érzem magam, és nem csak attól, hanem, hogy végre érzem valaki közelségét. Lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de titkon képzeletben szerelmem képzelem ide Henry helyett. Bár csak ő lenne itt tényleg vagy várjunk csak! Nem, inkább még sem. Nem tudnám elviselni, ha ilyen állapotban kellene látnom. Már csak a gondolatától is összeszorul a szívem.

Tellnek múlnak az órák. Még szinte meg sem mozdultam azóta, ahogy Henry sem. Beszélni sem beszéltem vele, ahogy ő sem próbált meg velem. Nem tudom, hogy mi lesz vagy mi sem, de szeretném, ha ennek vége lenne és inkább odafenn a meleg, emberségesebb szobában sínylődhetnék tovább.

Hosszú kerek percek telnek el újra. Henry nyöszörög, ahogy próbál egy kicsit ülő pozícióján változtatni.

-         Mondanom kell valamit. - helyezkedik el szemeit össze szorítva, majd mikor úgy gondolja, hogy jó neki így megkönnyebbül és nem csak egy apró hangocska jelzi, hanem arca vonásai is lágyabbak lesznek. Ahogy nézem szenvedését majdnem minden mozdulásánál, olyan, mint, ha én is átélném kínjait. - Pár éve nagy bajban voltam és egy férfi jött segítségemre. Gondolom találkoztál vele. Ő Yifeng. - ja, az a szemét, fú de utálom... - A többi végül is mindegy, már mint az utána lévő dolgok, de nem tudom, hogy tudod-e, hogy ő mi.

-         Tudom én. Egy arrogáns, szemét disznó, aki azt hiszi övé a világ! - vágok szavába, hogy végre elmondhassam valakinek a véleményem.

-         Így igaz, de ez a legkevesebb. - Legkevesebb? Most ugye csak viccel? Az ilyeneket vaslapáttal ütném, amíg bele nem ütődne a földbe. - Ő vámpír... - mondja üres tekintettel, amit akkor veszek észre, maikor felnézek rá.

-         De hogy is. - javítom ki, mint, ha én sokkal jobban tudnám.

-         De, az, ahogy én is. - Látom annak ellenére, hogy jól helyben hagyták a gyereket elég vicces kedvében van.

-         Na persze, én meg minden éjjel sünné változom, vagy békává. Attól függ mikor mihez van kedvem. - mosolyodom el, ami jól esik, még, ha ekkora sületlenségek miatt is kell.

-         Nem, félre értettél. Én nem viccből mondom, tényleg az vagyok. - tekint le rám és a komolyságátok kissé megijedek. Rázom a fejem, de már nem tudom, hogy mosolyogjak vagy maradjak ilyen savanyú képű, mint, aki most lehetek egy kívülálló számára. - Nem is az a lényege vagy is ... nem is tudom hogy mondjam... - vet egy féloldalas mosolyt, ami gondolom a felrepedt ajka miatt sikerült így.

-         Habár én nem hiszek az ilyenekben, ahogy most sem, de mond csak bátran, ha belekezdtél. - nem igazán tudom, hogy mi mást lehetne mondani.

-        Gondolom tudod, hogy a vámpírok mivel találkoznak vagy csillapítják szomjukat? - bólintok, mert igaz, hogy nem hiszek most neki, de filmben és könyvben kifejezetten a kedvenceim ezek a kitalált lények. - Mióta fel ébredtem itt, azóta szomjazom, mikor meg téged behoztak még nehezebb lett. Nem akarom ezt, és hidd el nagyon nem akarom, de, ha nem jön valaki és visz ki innen téged, akkor... - nézek rá, mint borjú az új kapura. Nagyon nem tetszik, ahogy ilyen komolyan tálalja ezt az egész zagyvaságot, mindenesetre sikerült annyit elérnie, hogy kíváncsi legyek mit akar nekem végül is kinyögni.