29. rész

Hara P.O.V

Színes, ám semmi életet nem sugárzó falak fogságában üldögélek. Unalmas, már- már túlzottan is. Saját szuszogásom hallom, ami alig, ha mondható nagy társaságnak. Egyetlen szórakozásom egy tollpihe, amit kiszabadítottam párnám fogságából pár órája. Fújkálom tenyeremből ki olyan magasra amilyen magara csak lehet. Mivel nincs mit csinálnom saját tollfújó játékom rekordját próbálom megdönteni. Mivel éhes vagyok s meg csak unott kedvű, így azt hiszem ez is jobb, mint a semmi. Rég nem járt idebent senki, és hiába kopogtam ki a zárt ajtón nem válaszolt vagy nyitotta ki senki. Lehet, hogy el is feledkeztek rólam? Na, az szép lenne. Elrabolnak, egy szörny elé vetnek valahol lent egy kicsit sem barátságos lyukba, maid felhozva ide elfeledkeznek rólam. Tehetetlen vagyok, kimerült és riadt. Az eddigi halvány remény, hogy valaki értem jöjjön és kiszabadítson egyre csak halványul. Igaz, hogy pár napja vagyok a külvilágtól elszakítva - ami nem tűnik soknak -, de átélve szinte a végtelen határát súrolja. Frusztrál a tudat, hogy még mindig nem tudom, hogy mit tettem, ami miatt itt vagyok és ezt teszik velem.

     Utoljára fújtam meg a tollat, mivel kezdek beleszédülni. Ülőpozícióm feladva elfekszem az ágyon. Karjaim szanaszét dobálva magam mellett a fehér barátságtalan mennyezetet kémlelem. A csillárra nézve elmosolyodom. Pár rövidke film ugrik elő fejemben valahonnan jó mélyről. Már azt hittem ezeket elfelejtettem, de még sem így történt, aminek most kifejezetten örülök. Ha már másra nem, akkor legalább most arra futja, hogy elmerüljek magamban... az emlékeimben. Behunyom szemeim s egy lassú, nyugtató dalra gondolok. Képkockák hada jelennek meg, amiket egymás után gyorsan lejátszva életre kell az a pillanat. Az a pillanat, amit akkor éltem át, mikor Őt megláttam.

 Tavasz első sugarai jelentek meg az eső áztatta utcákon. Messziről egy szivárványt láttam, ami erre felé a betondzsungelben igen ritka számba ment. Az eső illatát szeretem s bár kicsit hűvös van cseppet sem érdekel. Kint akarok sétálni az eső áztatta ernyők között. A világ újra gyorsulni kezd. Az eső nem tudta elégé megfékezni. Pocsolyákat kerülgetve kapom elő mobilom. Fülesem nincs, otthon maradt, de nem számít. Ez nem tántorít el attól, hogy kedvenceim hallgassam meg. Nem csak én teszek így. Ahogy a fiatalabbak mellett sétálok el különböző zenei ízléssel találkozok, így az enyém fel sem fog tűnni másnak, ha meg igen így járt. Ha nem követ nem hallja, ha meg igen, majd vagy lemarad, esetleg kikerül és itt hagy. 

Mielőtt ujjam ráhelyezném mobilomon a kis nyilacskára, megállok egy butik előtt. Bekukucskálok, amennyire csak tudok. Tetszenek az ott látottak, így elhatározom, ha nem is most, de később benézek ide. Elmosolyodom, majd folytatom utam tovább, ekkor már megnyomva a virtuális billentyűzetemen azt a kicsi "gombot". A zene elkezdődik és jól eső érzés tölt el, mikor meghallom az első ütemeket. Kezemben a mobillal bandukolok nagyon lassan, már - már szinte csak hangyalépésekben. Mindent nagyon alaposan megfigyel, mint, ha csak holmi kém lennék s tudnám, hogy ez később az életem menthetné meg. Előttem alig pár lépéssel egy fiú lép ki nagy hévvel egy kis teázóból. Körbenéz, majd mikor meglát meredten néz rám. Én megállok s hátranézek, hogy nem-e valami fontosról maradok le, habár mindenki más ugyan úgy halad tovább, ahogy eddig. Egy aktatáskás férfi lök meg, ami miatt a mobilom kicsúszik a kezemből s egyből a járdára pottyan. Béna vagyok, ezt azért meg kell hagyni, így amint beazonosítottam, hogy hová és milyen állapotban esett a készülék leguggolok, hogy felvegyem. Nem esett nagy baja, csak a hátulja esett le, így gyorsan össze tudom szedni... vagy is tudnám, ha nem kapná fel előttem egy kéz. A zene szól s most hangosabban, mint amikor a kezemben volt. Talán azért, mert se hátlap, se a nagyobb távolság nem gátolja ebben. Tekintetem egyre feljebb és feljebb emelem egészen addig, míg a kéz tulajdonosának arcát meg nem látom.  A fiú az, aki az előbb csak úgy bámult rám. Mosolyog, amit kicsit furcsállok, hisz igaz én maga vagyok a bénaság néha napján, de ez nem olyan vicces, hogy vigyorogni lehessen rajta. Tudom nem szép viselkedés, de egy kis mosolyt sem ejtve kapom ki a kezéből a telefonom tartozékát s felállok. Habár jóképű még sem értem minek jött ide. Ahogy a mobilt rakom össze feláll s zsebre dugja kezeit. Jól teszi, mert mikor hozzáértem elég hidegnek éreztem bőrét. Mikor meghallottam azt a bizonyos kattanást, ami jelzi, hogy egyben van a kis kütyü megint felnéztem rá. 

-   Mi a dal címe? - szólal meg nagy hirtelen. Nem igazán értem, hogy miért kíváncsi rá, hisz nem nézném ki belőle, hogy ilyeneket hallgat.
-   Best friends... - mondom halkan, de jól hallhatóan. Pár pillanatig csak néztem rá, majd gondoltam tovább megyek, mert lemegy a nap mire kinyögné a következő szót is s bár nem sietek azért itt álldogálni sem akarok napestig. - Ha megbocsájtasz... - hajolok meg kissé s megyek el mellette.
-   Nekem is kedvencem... - kiállt szinte utánam, mikor  megteszek pár lépést. Én csak vissza fordulok, és elmosolyodok, de már indulok is tovább s ekkor megint megszólal. Ha kedvence miért kérdezte? - Nincs kedved valamit meginni? .. Én állom... - teszi hozzá gyorsan, amire megálltam s teljesen megfordultam. Nem tettem mást csak egy aprót bólintottam, mire ő azt a pár lépést szinte futva tett meg. Mellettem haladt pontosan két lépés elejéig, majd illedelmesen kinyitotta nekem annak a teázónak az ajtaját, ahonnan pár perce lépett ki. 

Odabent meleg van, legalább is még most olyan érzésem van, mint, ha a téli időből léptem volna be a jól fűtött lakásba. Eltűnődtem azon, hogy, ha idebent ilyen meleg van és ő innen lépett ki, vajon miért olyan hűvös a keze? Lehet, hogy csak én éreztem rosszul, de hogy megbizonyosodjak róla meg kellene érintenem, amit nem fogok, így marad ez amolyan költői kérdés. Most is mosolygott s picit lapockámhoz érve megérintett, hogy elindítson a kiszemelt ülőhelyre. Egy kávés pohár volt ott még gőzölgő kávéval, így biztos, hogy innen rohant ki. Na, de még is miért? Ha lesz elég merszem, majd megkérdezem. 

Míg én idegességemben a kezeim morzsoltam a kicsi kör alakú asztal alatt ő kért nekem egy teát. És nem is akár milyet, hanem a kedvencem. Ezen egy kicsit ledöbbentem, de nem rágtam magam rajta sokat, hisz lehet, hogy csak ehhez volt kedve s, ha már meghívott gondolta, majd ő rendel nekem is. Amint elment a fiatal srác a rendekéssel össze dörzsölte tenyereit, sóhajtott egyet és megint csak megszólalt. Először is bemutatkozott, majd kérte az én nevem is, amit elmondtam neki semmi érdeklődést nem mutatva iránta, habár talán egy kicsit mint, ha érdekelt volna, csak ezt nagyon elfojtva éreztem valahol. Mivel én nem beszéltem túl sokat az elején, hanem inkább csak hallgattam kénytelen volt ő beszélni míg meg nem tört a jég. Mikor kiderül, hogy ugyan abba a suliba járunk egy évfolyamba, de másik osztályba már az én nyelvem is megeredt. Persze nem túlzottan, de nem csak hallgattam, hanem én is folyékonyan, több mondatban véleményt nyilvánítottam. Telt az idő mondhatni gyorsan. A teám már kihűlt, de azt észre sem vettem, csak mikor csend lett, amolyan kínos csend. Az utcára nézve láttam, hogy esteledik, így mennem kell, még, ha most nincs is nagy kedvem hozzá. Megittam a megmaradt két kortyból álló italom s felálltam. "Nem akarlak elengedni" nézéssel nézett rám, de mondani nem mondott semmit, csak felpattant ő is. Én megköszöntem a teát s a kellemes beszélgetést, meghajoltam és egy kis mosoly után elmentem. Most kapkodtam a lábaim, hogy utol érjem magam s bár nem menekültem most még is úgy tűnt. Vigyorogtam a tejbe tök magamban, mert úgy éreztem valami megfogott benne, amiről gondolni sem gondoltam volna. Péntek volt így sajnos holnap nem nézhetem meg, hogy tényleg ő az-e az évfolyam társ, akinek mondja magát, avagy még sem, tehát várnom kell hétfőig...
    Amint léptem volna tovább emlékeimben a zár hangját hallottam. Kinyitottam szemeim s a hang irányába néztem. Az ajtó nyitódott és egy kislány jött be rajta egy hatalmas tálcával a kezében. Végre étel - gondoltam magamban s már ültem is fel. A lány csendben meghajolt s oda jött mellém. Kezembe adta az ételem, majd az evőeszközt letett egy kisebb kancsót és poharat a kis szekrényre. A tálcán ugyan ezek voltak még, amit én kaptam most, így úgy tűnik nem csak egyedül vagyok. Megkérdeztem tőle, hogy Henryé-e az étel, de csak megrázta a fejét. Megszólalni nem szólalt, így nem tudtam eldönteni, hogy mi a nem. Az, hogy nem az övé, vagy az, hogy nem mondhat semmit. Mire másik kérdést tettem volna fel már megfordult s ment is ki. Megint találgathatok, mert ha Henryé, akkor jól van és ő is itt van valahol, de, ha nem, akkor félő, hogy egy ugyan olyan ártatlan lány vagy fiú sínylődik itt, mint én.